„Az egyik legfontosabb tapasztalás, hogy az extrém terhelésben milyen mértékben helytálltak a kollégák”
Dr. Takács István, igazgató, Belgyógyászati és Onkológiai Klinika
Mióta vesznek részt a COVID-betegek ellátásában?
Rögtön az első hullám első pillanatától részt vettünk az ellátásban, a harmadik hullám tetőpontján pedig egy időben összesen 204 ágyon láttunk el COVID-betegeket, ami azt jelenti, hogy szinte az egész klinika csak és kizárólag a koronavírusfertőzöttek ellátásában vett rész, három különböző telephelyen: a Tömő utcai Járványtömbben, az Urológiai Klinikán és a saját klinikai épületünkben. A Tömő utca tekintetében az 5. emeleten biztosítottuk mi az ellátást, és az egyetemen belül jelenleg is ez az egyik olyan osztály, amit – most már a Belgyógyászati és Hematológiai Klinikával együtt – fenntartunk arra az esetre, ha ismét növekednének az esetszámok. Így ilyen szempontból továbbra is készenlétben vagyunk. Fontosnak tartom kiemelni, hogy az onkológia profil mindezek mellett folyamatosan működött, változó, mindig COVID-mentes helyszínen a betegek biztonsága érdekében.
Mi a feladatkörük a COVID-19 betegek ellátása terén?
Speciális feladatunk volt a hematológiai és a nefrológiai betegek ellátása, ide értve a művese kezelteket is. Mindkét betegcsoport különösen veszélyeztetettnek számít, mivel az alapbetegség egyébként is gyengíti az immunrendszerüket. A szakmaspecifikus ellátás keretében szintén hozzánk tartozott a cukorbetegek, magasvérnyomásban szenvedők kezelése – ez a két betegség szintén kiemelt rizikófaktornak számít a COVID okozta halálozás tekintetében. Mindezek ellenére nagyon jó eredményekkel vettünk részt az ellátásban. Ebben kiemelt szerepet játszott a magas szintű ápolási munka, és az, hogy naprakészen követtük az általános ellátásban és a nálunk kezelt speciális betegcsoportoknál is a COVID-ellátási protokollokkal kapcsolatos legújabb eredményeket. Az is sokat számított, hogy minden eszköz és gyógyszer a rendelkezésünkre állt az egyetemnek köszönhetően.
Mennyire volt szükség a munka átszervezésére?
A klinikánk alapvetően 130 ágyas, de a járvány alatt összesen három helyszínen csaknem hatvan százalékkal több ágyon kellett dolgoznunk, amihez nagyon sok külső segítséget kaptunk – az egyetem központi támogatásával orvosokkal és nővérekkel is kiegészült a csapatunk. Nagy köszönet illeti a hozzánk vezényelt munkatársakat, akik magas színvonalon és elhivatottan dolgoztak. Ugyanakkor mivel három telephelyen voltunk jelen, a szokásos egy ügyeleti sor helyett hármat kellett kiállítanunk, ennek megvalósítása érdekében kivétel nélkül mindenki vállalt ügyeletet, és mindemellett az oktatást is fenntartottuk. Az egész csapatunk a tudása legjavát adta az embert próbáló kihívások során.
Az osztályon dolgozva hogy látja, mi a különbség az első, a második és a mostani, harmadik hullám között?
Az első hullámot utólag egy kis ijedelemnek, bemelegítésnek tartom. Még a második során sem kellett minden erőforrásunkat bevetni, bár már megnyitottuk az Urológiai Klinikán és a Tömő utcai tömb 5. emeletén a COVID-osztályt. A harmadik hullámban ugyanakkor, ahogy említettem, ezek mellett már a saját klinikánk telephelyén is teljes kapacitással koronavírus-fertőzötteket láttunk el.
Milyen fontos tanulságokkal, később is használható tapasztalatokkal szolgál ez a jelenlegi helyzet?
Számomra az egyik legfontosabb tapasztalás annak megélése volt, hogy az extrém terhelésben milyen mértékben helytálltak a kollégák, zokszó nélkül egységben mindenki vállalta a megnövekedett ügyeletet, a nagyobb megterhelést. Magas szinten tudtuk végezni a gyógyító tevékenységet, oktattunk is, és még kutatás is zajlott. A harmadik hullám elején indítottuk felmérésünket arról, hogy milyen tényezők befolyásolják a betegség lefolyásának súlyosságát, milyen kockázati tényezők vezethetnek halálhoz. Az ezzel kapcsolatos vizsgálathoz több mint 900 beteg adatát gyűjtöttük össze, ezek feldolgozása jelenleg is zajlik.
„Ez a kihívás megmutatta, hogy csapatban bármit le tudunk küzdeni”
Kiefer Csilla, klinikavezető főnővér, Belgyógyászati és Hematológiai Klinika
A szakdolgozói, ápolói feladatok tekintetében mi az a legnagyobb változás, amit a COVID-helyzet hozott?
A szakdolgozóknak nagyon fontos szerepük volt már a felkészülés keretében végzett építészeti feladatokban is, hiszen komoly átalakításokra volt szükség ahhoz, hogy járványügyi szempontból alkalmassá tegyük a belgyógyászati ellátást végző osztályainkat, kórtermeinket a COVID-ellátásra. Zsilipeket kellett felhúzni, kamerarendszert kiépíteni, hogy folyamatosan, a vörös zónán kívülről is követni tudjuk a beteg állapotát, továbbá az oxigénellátást át kellett szervezni és kiépíteni a központi oxigént. Az ápolói tereket is ahhoz kellett igazítani, hogy a vörös zónából nem vihettünk ki semmit, vagyis ott helyben kellett elérhetővé tenni pl. az infúziószereléket, a vérvételhez szükséges eszközöket, és egyéb olyan kellékeket, amiket eddig a nővérszobában tároltunk és készítettünk mindig össze. Meg kellett oldanunk a vörös és a zöld zóna közötti kommunikációt, amiben sokat segített a walkie talkie, de megtanultuk azt is, hogy milyen segítséget ad az ablaküveg a betegdokumentációban szereplő információk átadásában – hiszen a benti fertőző részben keletkezett papírokat nem hozhattuk ki. A COVID-ellátás ápolói szempontból nagyobb létszámot igényel, mint az eredeti profilunk, így nagy segítséget jelentett, hogy az egyetem más klinikáiról is irányítottak hozzánk ápolókat, valamint orvostan- és ápoló hallgatókat. Nagyon sokat jelentett, hogy az ambulanciáink asszisztensei, akik a közvetlen betegellátásban egyébként nem vesznek részt, az első szóra jöttek és segítettek.
Mennyiben igényelnek más ellátást ezek a betegek ápolási szempontból?
Az alapvető feladatok, vagyis például a vérvétel, az infúzióbekötés, a gyógyszeres terápia, adott esetben az evésben, felülésben nyújtandó segítség, ugyanazok, csak éppen a körülmények változtak meg teljesen, ami pedig mindenre hatással volt. Fantasztikus volt megtapasztalni, ahogy az ápolóink le tudták küzdeni adott esetben a saját félelmeiket, illetve a védőruházat okozta nehézségeket. Hatalmas kihívás például többréteg gumikesztyűn keresztül vért venni, vénát szúrni, de mégis nagyon hamar beletanult mindenki.
Miként változtatja meg a védőöltözék viselése a folyamatokat, a betegekkel való kapcsolatteremtést?
Az egyik legnagyobb nehézséget a betegekkel való kommunikáció jelentette, főként az idősebb, nem jól halló betegekkel jelentett ez kihívást. Hangosabban, jobban artikulálva kellett beszélni, de mégis fontos volt, hogy ezzel és az arctalan védőöltözékkel együtt megnyugtató legyen a jelenlétünk, mivel a betegeknek komoly lelki megterhelést jelentett a bezártság és a hozzátartozók hiánya.
Milyen fontos tanulságokkal szolgál, milyen később is használható tapasztalatokat ad ez a jelenlegi helyzet?
A tapasztalat, amit a fertőző betegek ellátása terén szereztünk meg, az már a miénk. Egyetemünk névadója, Semmelweis Ignác már közel két évszázada „feltalálta” a kézmosást, de azt hiszem most ebben az évben jutottunk el oda, hogy az egész világ megtanulta Semmelweis nevét, és tökéletes szinten elsajátította a higiénés kézfertőtlenítést. Az elmúlt időszak ezen kívüli egyetlen pozitív haszna, hogy ez a kihívás megmutatta, hogy nem vagyunk egyedül, és csapatban bármit le tudunk küzdeni. Az átcsoportosításokkal a különböző klinikákon dolgozók jobban megismerték egymást, és most már nemcsak klinikai, hanem egyetemi családként is tudunk gondolkodni – együtt voltunk a bajban és mindannyian egy dologért küzdöttünk, amiről mindenki tudta, hogy csak közösen, összefogással oldható meg. Egymástól és a vezetőségtől is nagyon sok segítséget kaptunk. Mérhetetlenül büszke vagyok, hogy egy ilyen csapattal dolgozhattam együtt, és végig tudtuk csinálni ezt a nehéz időszakot.
Dobozi Pálma
Fotó: Kovács Attila – Semmelweis Egyetem; a kiemelt kép illusztráció
A cikket a Semmelweis Egyetem Kommunikációs Igazgatósága tette közzé.
