Életművét elismerő tudományos és társadalmi kitüntetésben részesült dr. Tulassay Zsolt, a Semmelweis Egyetem II. Belgyógyászati Klinikájának professzora. Az akadémikus egyetemi tanárt tiszteletbeli tagjává választotta Lipcsében tartott 66. Konferenciáján a Német Gasztroenterológus Társaság. Ez különleges megtiszteltetésnek számít, hiszen a társaság különösen kiemelkedő gasztroenterológust tüntet csak ki tiszteletbeli tagsággal. Tulassay akadémikus a kitüntetést az emésztőszervi- és anyagcsere betegségek területén, a német tudósokkal ápolt hosszú és gyümölcsöző együttműködés során elért tudományos eredményeiért és klinikai kutatásainak elismeréseként vehette át.
Tulassay Zsolt nem csak orvostudós és kutató, hanem olyan elismert közéleti személyiség, aki jelentős szakmai tevékenysége mellett nagy műveltségű, és a művészetek területén különösen otthonos. Komolyzenei előadásait a rádióban is hallhattuk, hangszereken játszik, egyedülálló zenei gyűjtemény tulajdonosa, és megtörténhetett volna, hogy nevét ma zenetudósként, vagy az opera világából ismerjük. Ez a tudományos körökben unikumnak számító elismerés feltétlen gratulációt érdemel, ténye azonban most alkalmat szolgáltat arra is, hogy a végtelenül elfoglalt akadémikust pályájáról, hitvallásáról kérdezzem.
Nem orvos akartam lenni, hanem irodalommal, zenével, művészetekkel szerettem volna foglalkozni – meséli a professzor pályaválasztásának történetét. – Ezek iránt éreztem elsősorban kedvet, nagyobb realitása volt azonban az orvoslásnak, amely a művészetekkel való napi kapcsolat lehetőségét nem zárja ki. Ezért jelentkeztem az orvosi egyetemre. A belgyógyászat vonzott leginkább. Magyar Imre személye különösen megragadott, és abban a szerencsében volt részem, hogy a Korányi-iskola szellemiségét közvetlenül tőle, ismerhettem meg. Attól a Magyar Imrétől, aki fiatal orvosként Korányi Sándor asszisztense volt és aki a magyar belorvosi iskola hagyományainak továbbfejlesztőjeként a huszadik század második felének nagy hatású belgyógyász egyéniségévé vált. Mellette dolgozhattam az I. Belgyógyászati Klinikán, és mélyen érintettek a hivatás kérdéseit bemutató, elsősorban az emberségről, az orvossá válás folyamatáról szóló előadásai. Szerencsém volt, mert az egyetlen egyetemi belgyógyászati állásra a húsz-egynéhány jelentkezőből Magyar professzor választása rám esett. Egyik érdeklődési köre a gasztroenterológia volt, és irányításával lehetőségem nyílt e szakterület megismerésére. Az országban az elsők egyikeként a Magyar-klinikán jelent meg az emésztőrendszeri endoszkópia, amelynek nem a technikai részletei, hanem az ahhoz kapcsolódó elméleti megfigyelések érdekeltek. Az 1978-as madridi világkongresszuson jelentkeztünk elsőként az ennek hozadékaként született olyan eredménnyel, amely ma már tankönyvi adat, az, hogy a hasnyálmirigy fejlődési rendellenessége, a pancreas divisum, akut recidiváló pancreatitis oka lehet. Ez akkor újdonságnak számított, hiszen a fejlődési eltérés jelentősége csak az endoszkópos vizsgálatok elterjedésével válhatott nyilvánvalóvá. Az erről szóló közleményünk 1980-ban jelent meg, ebben a témában az elsők egyikeként.
1984-ben a Humboldt Alapítvány ösztöndíjával Münchenben Ottenjann professzornak, az erlangeni gasztroenterológiai iskola jeles képviselőjének klinikáján dolgozhattam. Itt kezdődött el közös munkám a német kollégákkal. Majd az idők folyamán széles körű kapcsolatok épültek ki a II. Belgyógyászati Klinika és rangos külhoni intézetek között.
A zene és az irodalom azonban mindig jelen volt az életemben. A rádióban zenei műsorokat készítettem és műkedvelő zeneesztétaként a Harmónia Orvos Klubot is vezetem, ahol két havonta különböző szerzők művei hangzanak el. A zene kitölti a mindennapjaimat, életem fontos része – fűzi hozzá a professzor, mert persze az „első szerelem” soha nem múlt el. – Irodalommal aktívan csak szakmai munkák révén foglalkozom. Újabban szerkesztésemben két könyv is megjelent: A Belgyógyászat alapjainak harmadik kiadása és az Onkológia Tankönyve. A könyvek szerkesztése sok figyelmet igényel, különös jelentőségű a választékos stílus amely a nyelvművelésnek is fontos része.
Az ismeretek összefoglalásának fontos célja a nyelv művelése, a kifejezés lehetőségeinek gazdagítása és megújítása is. A tudomány új jelenségeinek, eszközeinek és eredményeinek leírására az elmúlt két évtizedben nem születtek szemléletes magyar kifejezések, hanem az idegen nyelvű, leginkább az angol szókészlet vált általánosan elfogadottá és a mindennapi érintkezés eszközévé. Ebben az időpontban az orvostudomány szerkezete, szemlélete és ennek megfelelően szóhasználata alapjaiban változott meg. Az élővilág új jelenségeit ismertük meg, eddig nem alkalmazott eljárások terjednek el, amelyek elnevezésére egyszerűbbnek látszott az idegen nyelvű kifejezés átvétele és használata. Az eddig többnyire latin kifejezésmódhoz az angol meghatározások sokasága is társult, az orvosi kapcsolattartás és adatközlés sajátos keveréknyelvét kialakítva. Az új jelenségeknek, eljárásoknak, eszközöknek nem született meg a magyar elnevezése, ezért orvosi nyelvünk nem fejlődött, nem gazdagodott, hanem szokatlan, gyakran nehezen érthető kifejezésmód és szókincs csapdájába került. Szókincsünkben viszont legtöbbször megtalálhatók a többnyire angol eredetű meghatározások magyar megfelelői, amelyek a fogalmat pontosan kifejezik, leírják. Ha új, eddig nem ismert jelenségről szólunk, kezdeményeznünk kellene annak magyar megjelölését is új kifejezés megalkotásával. Az vállalkozhat leginkább méltóan erre a feladatra, aki a tudományt is ismeri, és az anyanyelvünket világosan, szabatosan, választékosan használja. A magyar írásmóddal a szöveg érthetőbbé, gördülékenyebbé válik, a kifejezés gazdasága, ereje, a szavak szépsége pedig gyönyörködteti az olvasót.
A mai magyar orvosi irodalomban még ritka az a törekvés, hogy az írás nyelvünk szépségét is bemutassa. A megjelenő könyvek jelentős részben sok, indokolatlanul használt idegen eredetű szó olvasható, amely nemcsak a gondolat harmóniáját, a mondat ívét törik szét, hanem a szakterülettel éppen ismerkedőnek a mondanivaló megértését is nehezítik. A magyar írásmóddal a szöveg érthetőbbé válik, a kifejezés gazdagsága tükrözi az igényességet, a mondatok harmóniája és ritmus, a szavak szépsége pedig a közlés erejét jelenítik meg.
Az orvosi magatartás és gondolkodás emelkedettséget sugároz, amelyet küldetéstudat hat át. Az ismeretek állandó fejlesztése az orvos lelkéből fakadó igény, amelyet az új összefüggések megismerésének, a tudás kitejesedésének öröme is ösztönöz. A tanulást, az újabb lehetőségek felkutatását azonban a gyógyításban elkötelezett orvos felelősségérzete is ébren tartja. Az orvos, a lelkiismeretén túl betegeinek is felelősséggel tartozik azért, hogy feladatát a legkorszerűbb ismeretekkel oldja meg. Ez a közelítési mód ugyanis a leginkább célravezető és sikeres, a betegeknek pedig jogos igénye az, hogy orvosunk ennek megfelelően cselekedjék. A korszerű tudás olyan elvárás, amelynek meg kell felelnünk, hiszen csak ennek révén válhatunk ebben a környezetben a gyógyító közösség elfogadott tagjává. A tudás egyik alapvető összetevője a szakmai tekintély kialakulásának. A tudás tisztelete és elismerése annak az értékrendnek a része, amelynek alapján felépül az ideális klinikai rendszer. Az ismeretek bővítésének igénye olyan személyiségjegy, amely az etikus magatartás egyik meghatározó eleme. Ebben a közösségben a tudás kiteljesítése nem öncél, hanem a gyógyítást szolgálja és segíti az orvosi gyakorlatot. Az ismeretek és a tapasztalat egyetlen etikus kibontakozási módja a betegek segítése és az ifjúság tanítása.
A tanítás, a tapasztalatok átadása, a tantermi előadás, a jövendő orvosgenerációk szellemiségének kialakítása, az igényességre való törekvés belső indítékainak felszítása különös hangsúlyt kap ebben a műhelyben. A jövő nemzedék orvossá nevelése nemcsak alapja a belgyógyász iskola megalkotásának, hanem az írástudók nemzet iránti felelősségének megnyilvánulása is. A tudás továbbadása, az orvosi gondolkodás sajátságainak felmutatása, az összefüggések megismerésére való törekvés és a kritikai szemlélet szerepének tudatosítása egyaránt segíthet az újabb orvosnemzedék felkészülésében. A legnagyobb segítséget azonban a személyes példamutatás jelenti, amely az erkölcs és a humánum forrásából merít elsősorban erőt. A személyes orvosi példakép megjelenítése adja meg ebben a közösségben a hagyományok átadásának közvetlen lehetőségét, az emberi tartás, a gondolkodásmód, a megértés, a nemes lelkület és az igényesség bemutatásával.
Az igényesség önmagunk és környezetünk teljesítménye iránt egyaránt meghatározó jegye a belgyógyászati iskolának: az igényesség elvárása a gondolkodásban, a cselekedetekben, a munkában, az emberi és szakmai kapcsolatokban. A sikerhez csak az emberileg és szakmailag is hibátlanul megoldott feladat vezethet. A maradéktalan sikernek a megoldott feladaton kívül azonban az érzelmi azonosulás is jellemzője.
Az érzelmi elkötelezettség erősíti az elszántságot, növeli a sikerbe vetett hitet és segíti az eredmény kibontakozását is. A jól elvégzett munka nyújthatja csak a helytállás örömét, amely további feladatok megoldására serkent. Az igényesség annak a feltételezésében is megnyilvánul, hogy tudásunk, hitünk és erőnk szerint a legteljesebbet nyújtjuk. Lelkiismeretünk békéje lehet csupán a mérce, amely igazolja, hogy tehetségünk szerint mindent megtettünk a cél elérésére. Az elszántságnak töretlen, kitartó akarattal kell párosulnia, amely nem riad meg a gáncsoskodók érthetetlenségétől, az igénytelenek felületességétől és rosszindulatától és a kicsinyes gondolkodásmód szűklátókörűségétől. A munkához az erőt a hit adja. Annak a hite, hogy a sikerhez vezető út az egyetlen kibontakozási mód, hogy nem képzelhető el más megoldás, mint a cél elérése, és, hogy alkalmasak is vagyunk a feladat maradéktalan elvégzésére. Annak a hite, hogy felkészültségünk képessé tesz az eredményességre, hogy az igényes munka, a kitartás, az energiát, nem kímélő erőfeszítés és az elszánt akarat az egyetlen tisztességes módja a feladat elvégzésének és sikeres elérésének. Annak a hite, hogy a helytállásban azonos értékeket képviselő, hasonló gondolkodásmódot és igényességet megjelenítő közösségre támaszkodhatunk. Végül pedig annak a hite és biztos tudata, hogy a lélek erőfeszítések útján elnyert kegyelméből mindig meríthetünk erőt. Az orvosláshoz társuló hit irányát Loyolai Szent Ignác mondása jól jellemzi: „Úgy bízzál, mintha mindent csak Isten tenne, és úgy cselekedjél, mintha mindent neked kellene elvégezned!”. Az igényes, hiteles értékrendet valló közösség kialakulása az orvosi iskola megjelenésének fontos feltétele – vallja az akadémikus hivatásának és emberségének ars poeticájában. – A közösségből sugárzó szellemiség az, amely magához vonzza még kívülállót, amely hatékonyan befolyásolja magatartásunkat évtizedeken át, biztosítva ezzel a szellemi műhely, az orvosi iskola fennmaradását. A szellemiség meghatározó eleme a hagyományokon alapuló értékrend folyamatosságának megőrzésének kívül az állandó megújulási képesség is. A nyitottság, a különböző felfogások, az eltérő módok, magatartásformák megismerése, elfogadására. A környezet változik, az igények, az elvárások módosulnak, újabb lehetséges haladási irányok alakulnak ki, amelyek a változás szükségességét is igényelhetik. A megújulás képességének jellegzetes vonása az, hogy ez a változás a hagyományos erkölcsi felfogáson alapuló értékrendbe jól illeszthető, ahhoz igazodik, annak alapvonásait megtartja, őrzi és abba építi a változó világ újabb értékeit. A hagyományos, alapértékrendhez mindig igazodó változási, megújulási készség, a kiegyensúlyozottság, az emelkedettség, a külső és belső harmónia, az orvosi iskolát megjelenítő ideális közösség legfontosabb jellegzetességei.
A műhely egységének felépítéséhez és megőrzéséhez jelentős toleranciára is szükség van. A tolerancia több ágú, és számos irányban, különböző kapcsolat rendszerben nyilvánul meg. Az ideális klinikán a vezető egyéniségek megőrzik egyéni látás- és gondolkodásmódjukat, törekvéseiket a közösség érdekeinek rendelik alá. Ez a magatartás széles körű toleranciát tételez fel. El kell fogadnunk, meg kell értenünk az eltérő véleményeket, közelítési módokat, érzelmi elkötelezettséget, temperamentumot. Készen kell állnunk új helyzetek, megoldások befogadására. Az elfogadó, toleráns magatartás fontos jellemzője a szerénység. Annak az eredménynek a megjelenítése, amely természetessé teszi számunkra azt, hogy mások szempontjai is kibontakozhatnak és amely segít abban, hogy elégedetlenség érzése nélkül találjuk meg helyünket a közösségben. A türelem a tolerancia lényeges összetevője. A személyi kapcsolatokat megértéssel kell fogadnunk és kezelnünk, türelmetlenség legfeljebb csak az értetlenséget övezheti. Ismereteink és a még felderítésre váró összefüggések eltérő nagyságrendje alázatot követel. Ezt az érzést tudásunk és az élővilág már feltárt törvényeinek ismerete közötti különbség is ébren tartja.
Az orvos meghatározó magatartás jegye a betegek iránti tisztelet és együttérzés. Az orvos egyéniségéből az önzetlen felebaráti szeretet árad, munkáiban a segíteni akarás, az önfeláldozás, a gyógyításba vetett hit és az elszántság nyilvánul meg, magatartását, kapcsolatait tisztesség, egyenesség jellemzi.
Az intézmény csak akkor lehet hiteles, a beteg bizalmára méltó, a jövő orvosainak nevelésére alkalmas, akkor tekinthető a hagyományok őrzőjének és továbbadójának – mondja végül Tulassay Zsolt –, ha a mindennapok munkájából is ezeket az eredményeket és értékeket tükrözik.
Gondolkodásmódunkat annak a tudata határozza meg, hogy munkánk szolgálat, az élet csodájának alázatos, odaadó szolgálata.
Urbán Beatrice
