(Dombegyháza, 1897 – Budapest, 1954)
Orvosi tanulmányait I. világháborús katonai szolgálata után végezte el. Szülőfalujában, majd a budapesti Zsidó Kórházban dolgozott röntgen szakorvosként. 1933-tól a csepeli Weiss Manfréd Művek üzemi kórházának röntgen főorvosa 1936-os letartóztatásáig. Már 1928-tól tevékenyen részt vett a munkásmozgalomban. A szociáldemokrata orvoscsoporton belül Schönstein Sándorral és Jahn Ferenccel alkották a csoport kommunista szárnyát. A párton belül ő végezte az apparátus és a sajtó irányítását. 1936-ban 9 évi fegyházbüntetésre ítélték. 1944 őszén kiszabadult és illegalitásba vonult. A háború után az Orvos Egészségügyi Szakszervezet és az Egészségügyi Tudományos Tanács elnöke, illetve országgyűlési képviselő lett. Részt vett Budapest járványvédelmének megszervezésében, az Egészségügyi Rendkívüli Tanács, majd az Országos Közegészségügyi Tanács munkájában. Fontos szerepet játszott az egészségügy szocialista átszervezésében és a szakterületen dolgozók ideológiai képzésében. 1950-1953 között washingtoni magyar követ volt. Az Országos Közegészségügyi Tanács elnökeként már 1945-ben kezdeményezte a szociálhigiéne önálló egyetemi tantárgyként való oktatását. Az egészségügyi szervezéstudomány oktatását az 1950-es orvosképzési reform során emelték be a tantervbe. Ekkortól a közegészségtan keretében adták elő a tárgyat, majd az 1952/53. tanévtől már önálló kollégiumként szerepelt. 1953. augusztusában állították fel az Egészségügyi Szervezési Tanszéket, melynek vezetését Weil Emilre bízták tanszékvezető egyetemi docensi besorolással. Egyetemi tanári kinevezését 1954. június 23-án kapta meg. Az új tanszék éppen csak elkezdte működését, előbb a kar központi épületében, majd 1954-től az OKI Orvosok Háza II. emeletén, amikor Weil Emil 1954. november 2-án elhunyt. Feladatát ideiglenes jelleggel Dabis László, a Közegészségtani Intézet professzora vette át.
/kép lelőhelye: SOTE-levéltár 49. fond/