(Budapest, 1949 – )
Orvosi oklevelet a SOTE-n szerzett 1973-ban, summa cum laude minősítéssel. Kutatói pályafutását már medikus korában (1971-1973) az Élettani Intézetben Hársing László professzor mellett díjas demonstrátorként, majd népköztársasági ösztöndíjasként kezdte. Orvossá avatása után az intézeten belül dolgozott, mint tudományos ösztöndíjas. 1974-ben Hársing professzort kinevezték az egyetem Kórélettani Intézete élére, ahová fiatal munkatársát is magával vitte. 1975-ben tanársegéd, 1981-ben adjunktus, végül 1991-ben egyetemi tanár és egyben az intézet igazgatóhelyettese lett. 1980-ban megszerezte az orvostudományok kandidátusa, majd 1987-ben az orvostudományok doktora minősítést. Időközben mintegy 6 éven át működött vendégkutatóként és professzorként a Bergeni, az Alabamai, a Harvard, a Montpellier-i, a Heidelbergi, a Tulane Egyetemeken. 2000-től vezeti az MTA-Semmelweis Egyetem Nephrológia Kutató csoportját. Tudományos érdeklődési területe a veseműködés és hemodinamika, a renin-angiotensin rendszer, szöveti károsodás és fibrózis. A hazai nephrológia újjáélesztésére 1987-ben létrehozta a Magyar Vese Alapítványt, majd az Egyetemi Nephrologiai Hálózatot. 1993-ban elsők között akkreditáltatta nephrológiai PhD-programját. 1994-ben megalapította az azóta is sikeresen működő Nemzetközi Nephrológiai Iskolát. Számos nemzetközi tudományos szervezet elnöke, illetve alelnöke és nemzetközi folyóirat szerkesztőbizottsági tagja. 1995/96-ban volt az egyetem rektora. Sok reformelképzelést próbált megvalósítani, így a minőségbiztosítás bevezetését, az egyetemi kutatóhálózatok létrehozását, az oktatás, az informatikai rendszer és az épületállomány megújítását, valamint a budapesti egyetemváros, illetve nyitott campus koncepcióját.