(Pécs, 1891. május 9. – Budapest, 1977. május 27.)
Tanszék: Röntgen Intézet 1942-1962.
Édesapja cipészmesterként kereste kenyerét, eredeti családneve Reisch volt. Magyarosított nevét édesanyja, ratkóczi Skaritza Anna nevéből származtatta. Elemi iskoláit Pécsett és Grazban végezte, majd a pécsi cisztercita rendi főgimnáziumban tanult és tett kitűnő érettségit (praeclare maturus) 1909-ben. A budapesti Orvostudományi Karra iratkozott, ahol 1914. szeptember 12-én kapott orvosdoktori diplomát. Még medikusként, 1911-ben versenyvizsgán első díjat nyert, majd az I. sz. Anatómiai Intézetben lett demonstrátor, később gyakornok Lenhossék Mihály mellett. 1914-1918 között mindvégig katonai szolgálatot teljesített. Az első másfél évet a frontvonalban töltötte, amiért megkapta a Signum Laudist a kardokkal. Lábtörése után kórházi szolgálatra, majd kórházvonatokra osztották be. Helytállását csapatkereszttel, illetve koronás arany érdemkereszttel ismerték el. 1918 novemberében a Központi Röntgenintézetben, Elischer Gyula mellett kapott díjas tanársegédi állást. Az intézet megszűnése után, 1922 júniusában a Korányi Sándor vezette III. sz. Belgyógyászati Klinika Röntgenlaboratóriumának lett vezető tanársegédje. 1925-ben magántanári habilitációt szerzett a Röntgendiagnosztika és therápia tárgykörében. 1927-ben a kar előterjesztése alapján kinevezték az egyetemi röntgenlaboratórium vezetőjévé. 1928-ban elsőként terjesztett elő sugárvédelmi javaslatot. 1932-ben egyetemi rendkívüli tanári címmel tüntették ki. 1936-ban a III. sz. Belklinikát feloszlatták, ezért júliustól az I. sz. Sebészeti Klinika röntgen osztályának vezetőjeként folytatta munkáját. 1940 februárjában egészségügyi főtanácsosi címet nyert. 1942-ben egyetemi tanári kinevezést kapott az egyetemi Röntgen Intézet élére, melynek újjáélesztésében döntő szerepet játszott. A háború után nagy erővel fogott hozzá elpusztult intézetének helyreállításához, ám eközben számos tanártársához hasonlóan politikai támadások érték. Ezek kivédésére 1946-ban belépett a Szociáldemokrata Pártba. A pártegyesülés után önműködően lett az MDP tagja, ahonnan a felülvizsgálatok során hamarosan kizárták, mert osztályidegennek minősítették. 1955-ben megszerezte az orvostudományok doktora fokozatot. Egyetemi munkája mellett 1956-tól nyugállományba vonulásáig igazgatta az Országos Röntgen- és Sugárfizikai Intézetet is. 1962-ben vonult vissza.
Főként a gyomor és a bélrendszer röntgen diagnosztikájával és sugárterápiával foglalkozott. Felismerte a lymphogranulomatosis daganat jellegét. Róla nevezték el azt az általa kidolgozott védő ülésmódot, mely átvilágítás közben a mellkas közepéig sugárvédelmet biztosít.
1937 áprilisában az Osztrák, decemberben a Német Röntgentársaság választotta levelező tagjává. 1952-ben a Német, majd 1957-ben az Osztrák Röntgentársaság tiszteletbeli taggá választotta. 1936-tól volt tagja az Országos Szakorvosképesítő Bizottságnak. 1938-tól a baseli székhelyű Radiologische Rundschau társzerkesztőjeként is működött.
Munkássága háborút követő részében kevés hivatalos elismerés érte. 1957-ben kiváló orvos kitüntetést kapott, illetve 1964-ben átvehette az egyetemtől arany-, majd tíz év múlva gyémántdiplomáját.
Főbb munkái: Belgyógyászati röntgendiagnosztika. Bp., 1925.; A lymphogranulomatosis kór- és gyógytana. Bp., 1938.; Röntgenologia I–II., Bp., 1948.; Radiologia. Bp., 1959.; A magyar röntgenologia bibliographiája 1896–1912. Bp., 1974.
Nyughelye: Pécsi Temető, P parcella, sírbolt 647. oldal. Búcsúztatás: Farkasréti temető 1977. június 3.
