(Jesszentuki, Sztavropoli körzet, 1908. június 27. – Moszkva, 2004. május 4.)
Tanszék: III. sz. Sebészeti Klinika 1949-1951.
Édesapja orvos volt a Kaukázus lábainál fekvő gyógyfürdőhelyen, Jesszentukiban. Kilencéves korában a család a közeli Kislovodszkra költözött, így iskoláit is ott végezte. A Moszkvai Egyetem Orvosi Karára iratkozott be. Már az alapképzés idején a sebészet felé vonzódott, ezért elmélyülten tanulmányozta az anatómiát és az élettant. Az egyetem után a Pirogov Sebészképző Intézetbe került, ahol a későbbi akadémikus, Nyikolaj Burdenko és a népegészségügyi biztos, Semasko voltak tanárai. Végzése után a podolszki körzeti kórházban dolgozott sebészként. 1932-ben a Peter Herzen vezette Moszkvai Rákkutató Intézet tudományos munkatársa lett, ahol a mellrák és a vérátömlesztés kérdéseivel foglalkozott. Első tudományos közleménye 1937-ben jelent meg a rák sebészeti kezeléséről. Ekkor védte meg kandidátusi értekezését a vérátömlesztés témakörében. 1939 telén katonaorvosként vett részt a Finnország elleni téli háborúban, ahol bőséges alkalma nyílt tábori sebészi tapasztalatok szerzésére. Ezeknek jó hasznát vette a Nagy Honvédő Háborúban, melyet végigszolgált. 1944-ben tanszékvezetői kinevezést kapott a leningrádi katonaorvosi akadémiára. 1945 októberében a Szovjetunió Tudományos Akadémiája Klinikai és Kísérleti Sebészeti Intézetének igazgatóhelyettese lett. 1947-ben védte meg doktori disszertációját Az érrendszert roncsolt lövési sérülések sebészi ellátása témakörben. Kormánymegbízás alapján szerkesztette a 19 kötetes összefoglaló munkát, A szovjet orvostudomány tapasztalatai a Nagy Honvédő Háborúban címmel. Ugyancsak kormánymegbízással érkezett 1949-ben hazánkba, ahol egyetemünk (akkori nevén Pázmány Péter Tudományegyetem) III. sz. Sebészeti Klinikáján lett október 11-én vendégprofesszor, egyben klinikaigazgató. A Koltói Anna Baleseti Kórházban (ma Országos Baleseti és Sürgősségi Központ) működő klinikát teljesen átszervezte, új munkamódszereket vezetett be. Munkájának egyik eredménye volt a hazai traumatológiai osztályok megszervezése, a szervezett vérellátás, a tetanus komplex kezelésének bevezetése. Rövid magyarországi tevékenysége során sikerült új típusú sebészi iskolát nevelnie, olyan tanítványokkal, mint Littman Imre, Marton Tibor, Rubányi Pál, Soltész Lajos, Szántó György vagy Szécsény Andor későbbi egyetemi tanárok. 1951-ben tért vissza a Szovjetunióba a Moszkvai Pirogov Orvostudományi Egyetemre, a Klinikai Sebészeti Tanszék élére. 1956-ban a Moszkvai Szecsenov Orvostudományi Egyetem Sebészeti Tanszékének vezetőjévé nevezték ki. 1957-ben lett tagja a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának. 1965-ben vette át a Szovjetunió Egészségügyi Minisztériumának vezetését, ahol 1980-ig szolgált. Miniszteri működése alatt kapcsolatokat épített számos nyugati országgal, szakosított kutatóintézetek hálózatát hozták létre, országszerte korszerű egészségügyi létesítmények épültek, és végrehajtották az orvosképzés reformját, új szakirányok bevezetésével az egyetemeken. Miniszteri munkája mellett nyugállományba vonulásáig továbbra is vezette egyetemi tanszékét.
Már egyetemi hallgató korában belépett a szakszervezetbe és a Komszomolba. 1942-ben csatlakozott az SZKP-hoz. 1966-1981 között tagja volt a párt Központi Bizottságának és a Szovjetunió Legfelső Tanácsának.
Számtalan kitüntetése közül kiemelkedik a Lenin-díj (1960) és az Állami díj. 1965-ben a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti taggá, 1967-ben a BOTE első díszdoktorává választotta.
Nyughelye: Moszkva, Novogyevicsi temető.
Galéria
