Orsós Ferenc (Temesvár, 1879. augusztus 22. – Mainz, 1962. július 25.)
Tanszék: Törvényszéki Orvostani Intézet 1935/36 – 1944/45.
Viselt egyetemi méltóság: dékán 1939/40 – 1940/41.
II. világháborús szerepvállalása miatt máig vitatott figurája a magyar orvostörténetnek. Ehhez képest számos pontatlan adat forog róla közkézen. Elsőként mindjárt a család eredeti német neve, amely a lexikonokban olvasható Spindl helyett valójában Spindler volt, amit nem ő maga, hanem még nagyapja magyarosított Orsósra 1848-ban. Ettől kezdve hosszú ideig Orszosként olvashatjuk a különböző anyakönyvi kivonatokban. Orvosi tanulmányait Budapesten végezte, oklevelet 1903. december 24-én szerzett. 1905 és 1913 között Kaposvárott működött kórházi kórboncnok főorvosként. 1913-ban a budapesti Orvoskaron magántanári habilitációt szerzett a kórbonctan tárgykörében. 1914-ben bevonult, és az orosz fronton harcolt. 1917-ben fogságba esett és csak 1918-ban tért haza Szibériából. 1918-ban nevezték ki a frissen létesült debreceni Tisza István Tudományegyetem Kórbonctani Intézete élére, majd 1921-től párhuzamosan a Törvényszéki Orvostani Intézetet is vezette. Debreceni működése alatt egyszer volt rektor (1923/24), öt tanéven át (1919/20 – 1920/21, 1933/34 – 1935/36) pedig az Orvostudományi Kar dékánja. 1928. május 18-án az Akadémia levelező tagjává választotta. 1935-ben került Budapestre, hogy nyilvános rendes tanárként átvegye a nyugalomba vonuló Kenyeres Balázstól, pártfogójától és ajánlójától az itteni Törvényszéki Orvostani Intézetet. 1939-ben vendégprofesszorként a bonni egyetemen oktatott. A kórbonctan és törvényszéki orvostan nemzetközi hírű művelőjeként jelentős eredményeket ért el a sérülések keletkezési mechanizmusa, a tüdő szöveti szerkezete és annak kóros elváltozásai, valamint a magzatelhajtás kutatásában. 1940. április 26-án az MTA rendes tagja lett. Számos külföldi szakmai társaságnak volt tiszteletbeli tagja, így a finn „Duodecim” orvosegyletnek, a Német Patológiai Társaságnak, a párizsi Anatómiai Társaságnak, a Nemzetközi Geográfiai Patológiai Társaságnak és a Német Törvényszéki Orvostani Társaságnak. 1941-1945 között a magyar parlament felsőházának volt tagja, így részt vett az 1941. évi zsidótörvény felsőházi indoklásának szövegezésében. 1944 áprilisától a Magyar-Német Társaság igazgatótanácsi tagja, májustól az Antibolsevista Ifjúsági Tábor Nemzetvédelmi Akadémiájának elnöke volt. 1930-ban elnyerte a Corvin-koszorút, 1944-ben az MTA nagyjutalmát. A Magyar Orvosok Nemzeti Egyesületének (MONE) országos elnökeként szélsőjobboldali nézetei, németbarátsága és közéleti szerepvállalása közismert volt, ám sorsának további alakulásában végül is a katyńi tömegsírok orvosszakértői vizsgálatában való részvétele játszott döntő szerepet. A német kezdeményezésre felállított 12 fős Nemzetközi Orvosi Jogi Bizottság egyik meghatározó tagjaként 1943. április 20-30. között dolgozott Katyńban és a közeli Szmolenszkben a 4151 lengyel hadifogoly maradványait tartalmazó tömegsírok feltárásánál. Európai hírű szakemberként került a bizottságba, melynek jelentése nagyban támaszkodott az ő szakvéleményére. Ezt jórészt a koponyák halál utáni meszesedési folyamatából vezette le. Végül is egyértelműen kimondták a szovjet hatóságok (az NKVD) felelősségét a tömeggyilkosságban. Válaszul a szovjetek Budapest megszállásakor halálra keresték, de már nem tudták kézre keríteni, mivel 1944. december 6-án a nyugatra menekített egyetemi hallgatókkal Németországba, Halléba távozott, ahol kormánybiztosként működött. Mivel az angolok Katyń kérdésében meglehetősen opportunista álláspontot foglaltak el, félő volt, hogy őt is kiadnák a szovjet hatóságoknak, így jobbnak látta inkább amerikai zónába menekülni. Tartva a szovjet ügynökök merényletétől, az amerikaiak hosszú ideig személyi védelmet biztosítottak az időközben a mainzi egyetemre kinevezett professzornak. A művészeti anatómia tanáraként itt dolgozott 1955-ben történt nyugalomba vonulásáig. Idehaza neve tabuvá vált, 1945. július 20-án akadémiai tagságától is megfosztották, sőt az őt tagságra ajánlókat is súlyosan megbüntették. Évtizedekig tartotta magát az a téves információ, hogy a háború után a magyar népbíróság Orsóst a távollétében háborús bűnössé nyilvánította. A legújabb kutatások szerint az eljárást ugyan elkezdték, de végül éppen az érintett távolléte miatt nem folytatták le, így ítélet sem született. 1962-ben halt meg, száműzetésben. A dékáni tisztséget két tanéven át viselte.
Főbb munkái: A kórboncolás vezérfonala. Bp., 1928.; A csökmői arsenmérgezés orvosszakértői tanulságai. Debrecen, 1935.; Vezérfonal a kórbonctani, rendőri és törvényszéki boncoláshoz. Bp., 1941.; A halottkémlés. Bp., 1941.
Nyughelye: Mainz, Központi temető, egyetemi tanárok parcellája. Petcu családdal együtt.
