(Dés, 1895. március 12. – Budapest, 1966. május 4.)
Tanszék: Elme-és Idegkórtani Klinika 1951. január 24.-1957, Elmekórtani Klinika 1957-1966.
Tanulmányait Erdélyben végezte, orvosi oklevelét Kolozsvárott szerezte 1918. november 23-án. Medikus évei alatt kétszer (1915. ápr. 28.-júl. 10., 1916. jan.-jún.) teljesített katonai szolgálatot Kolozsvárott, de szervi szívbaj miatt, eü. szakaszvezető rendfokozattal, leszerelték. 1917. március 20. és 1918. december 1. között a kolozsvári Elme- és Idegklinikán napidíjas orvosgyakornokként működött Lechner Károly mellett. 1918 decemberétől a budapesti Lipótmezei Elmegyógyintézetben dolgozott másodorvosként 1921 szeptemberéig, amikor Szegedre távozott, ahol a Kolozsvárról menekült egyetem Idegklinikáján I. tanársegédi állást kapott. 1926-ban magántanári habilitációt szerzett az elmekórtani diagnosztika tárgykörében. Innen 1927 februárjában visszatért a lipótmezei intézetbe, ahol főorvosként dolgozott tovább. 1937-ben elme- ideggyógyászati szakképesítést szerzett. 1937 januárjában az Angyalföldi Elmegyógyintézet igazgató-főorvosa lett. 1938-ban egyetemi rendkívüli tanári címet nyert. 1951. január 24-én meghívást kapott az ELTE Orvostudományi Karának Elme- és Idegkórtani Klinikája élére egyetemi tanári beosztásban. A kar egy héten belül önállósult, és Budapesti Orvostudományi Egyetem néven működött tovább. 1952-ben kandidátusi fokozatot szerzett. Még 1945-ben tagja lett a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Pártnak, 1947-ben belépett a Magyar Kommunista Pártba, majd a pártegyesüléskor önműködően az MDP tagja lett, de 1956 után nem újította meg tagságát. A Tóth Ilona-per egyik elmegyógyász orvos-szakértője volt, de 1957. február 22-én adott szakvéleménye nem támasztotta alá a vádat. Az egészségügyi miniszter még ebben az évben írásbeli megrovásban részesítette. 1957-ben a klinika két részre vált, ekkortól az Elmekórtani Klinikát vitte tovább.
Legfontosabb kutatási területe a skizofrénia volt. Leírta a betegség struktúra-elméletét és Meduna Lászlóval együtt kidolgozta a skizofrénia cardiozal-, illetve elektrosokk-terápiáját. Orvostörténeti kérdésekkel is foglalkozott, így Semmelweis halálának okával, amit ő a szepszis okozta toxinfelszívódásnak tulajdonított. Egy 2000-ben elvégzett, sokkal fejlettebb eljáráson alapuló vizsgálat ezt megcáfolta, és egy másik, 1965-ben megfogalmazott feltevést igazolt, a szifiliszes eredetű leépülésről.
A Magyar Köztársasági Érdemérem arany fokozata (1950), a kiváló orvos (1952) és a Markusovszky-emlékérem (1960) elismerésekben részesült.
Főbb munkái: Elmekórtan (Szabó Józseffel). Szeged, 1926.; Psychoanalisis. Bp., 1931.; Psychiatria. Egyetemi tankönyv. Bp., 1961.; Semmelweis betegsége (Haranghy Lászlóval, Regöly-Mérei Gyulával és Hüttl Tivadarral). Bp., 1965.
Nyughelye: Budapest, Farkasréti temető 5/0/1/240.
Galéria
