(Budapest, 1893. november 9. – Budapest, 1962. június 21.)
Dékán: 1947/48
Édesapja, dr. Melly Béla fővárosi árvaszéki elnök volt, fia tőle örökölte szociális érzékenységét. A Budapesti Református Főgimnáziumban érettségizett, majd a budapesti Orvoskarra iratkozott be. 1913 tavaszán besorozták, majd egy év múlva katonai szolgálatra hívták be. Ily módon kezdettől részt vett a világháborúban egészen 1916 februárjában történt súlyos sebesüléséig. Egyik lábát combtól amputálták, de életben maradt és felépült, majd hazatérése után folytathatta félbeszakadt tanulmányait. 1917. június 7-én avatták orvossá. Rögtön ezután a főváros szolgálatába lépett, ahol 1945 végéig tevékenykedett. 1921-ben a fővárosi közgyűlés kerületi orvossá, majd 1923-tól tisztiorvossá választotta. 1924-ben belgyógyász szakvizsgát tett. Időközben az egyetem Kórtani Intézetében (Tangl Ferenc professzor mellett), a II. sz. Belklinikán és a Pestvidéki Törvényszéknél is dolgozott. 1926. június 7-én magántanári képesítést nyert az egészségügyi közigazgatás tárgykörében. Széleskörű előadói tevékenységet folytatott az Országos Stefánia Szövetség védőnőképző tanfolyamán, az Országos Szociálpolitikai Intézet gyárgondozónői tanfolyamán és a Közgazdaságtudományi Karon. Tagja volt az Országos Közegészségügyi Tanácsnak, az Országos Statisztikai Tanácsnak, a Magyar Népélelmezési Bizottságnak, az Orvosegyesületnek, az Orvosszövetségnek, az Orvosi Körnek, a MONE-nak és az Orvosi Kamarának. 1945 után rövid ideig a tisztiorvosi hivatalban dolgozott, majd 1946. január 1-jétől a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium egyetemi osztályát vezette 9 hónapon át, leginkább az egyetemek és múzeumok helyreállításán munkálkodva. 1946. május 31-én egyetemi tanári kinevezést kapott az Orvostudományi Kar Közegészségtani Intézetéhez, melyet a semmiből kellett újra megteremtenie. A kommunista hatalomátvétel után, 1948 decemberében, 56 évesen politikai okokból nyugdíjazták. 1952 februárjától iskolaorvosként dolgozhatott a Józsefvárosban. Eközben iskolaorvosi továbbképző, illetve védőnői tanfolyamokat tartott. 1956-ban rehabilitálták, így október 1-jétől visszakerülhetett egyetemi tanszékére. Nemcsak a tudományos munkába, de a szakmai közéletbe is visszakapcsolódhatott. Tagja volt az MTA Egészségtudományi Bizottságának, vezetőségi tagja a Magyar Higiénikusok Társaságának, a Budapesti és Pest megyei Egészségtudományi Szakcsoport és a Dunakanyar Intéző Bizottság Tudományos és Egészségügyi Bizottságának elnöke. Részt vett a „Népegészségügy”, az „Egészségtudomány” és a „Demográfia” szerkesztőbizottságainak munkájában, az „Union Internationale pour l’étude scientifique de la population” is tagjává választotta. Az 1947/48-as tanévben, nem sokkal félreállítása előtt töltötte be az Orvostudományi Kar dékáni tisztét.
(Főbb munkái: Az iparűzés egészségügyi feltételei. Bp., 1931.; A budapesti orvosok szociális és gazdasági viszonyai. Bp., 1931.; Szegény betegek orvoslása. Bp., 1938.; A házasságkötés előtti kötelező orvosi vizsgálat /Székely Miklóssal/. Bp., 1942.; Fodor József élete és munkássága /Hahn Gézával/. Bp., 1965.)
