(Budapest, 1882. február 26. – Genf, 1950. január 11.)
Tanszék: Élettani Intézet 1947-1950.
Édesapja gabona-nagykereskedő volt, középfokú tanulmányait a budapesti Evangélikus Főgimnáziumban végezte. Orvosi oklevelet Budapesten szerzett 1905. október 14-én. 1904-től az egyetem Gyógyszertani Intézetében gyakornokoskodott, később tanársegédi kinevezést kapott. 1907 és 1909 között Bécsben (10 hónap), Berlinben (10 hónap), Londonban (4 hónap) és Szentpéterváron tett hosszabb tanulmányutat, részben saját költségén, részben Bene-ösztöndíjjal. 1910. július 20-án magántanári képesítést szerzett a kísérleti gyógyszertan tárgykörében. Már 1903-tól kezdve összesen öt alkalommal teljesített 1-8 hónapos szolgálatokat a k.u.k. hadseregben, így a háború kitörésekor azonnal (1914. június 27.) behívták, s bár október 28-án betegsége miatt szabadságolni kellett, 1915. április 28-án újból szolgálatba állt. A fővárosi Bakteriológiai Intézetbe vezényelték, mint főorvost. Később ezredorvossá léptették elő. Időközben, 1916. március 9-én címzetes nyilvános rendkívüli tanári címet kapott az egyetemen. 1918 februárjában felmentették a katonai szolgálat alól, majd áprilisban a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem akkor alakuló Orvostudományi Karán kapott nyilvános rendes tanári kinevezést, így szeptemberben Pozsonyba települt. A cseh megszállás miatt az egyetem 1919-ben a fővárosba menekült, így 1923-ig Mansfeld Géza is ott működött, majd az egyetemmel együtt Pécsre települt. 1944-ig dolgozott Pécsett, mint a gyógyszertan és gyógyszerismeret ny. r. tanára, a kórtan helyettes tanára, illetve a Gyógyszertani és Kórtani Intézet igazgatója. Az 1930/31. tanévben a kar dékánjává, az 1934/35. tanévben az egyetem rektorává választotta. 1944 márciusában az országot megszálló németek letartóztatták és deportálták. Több tábort is megjárt, végül Auschwitzban érte a felszabadítás. 1945 júniusában súlyos betegen tért haza, hogy ismét munkába álljon pécsi tanszékén, igaz, a kórtan oktatását már nem vállalta. 1945/46-ban ismét dékánná választották, a következő tanévben prodékán volt. 1946. július 24-én az MTA levelező, majd röviddel utána, december 19-én rendes tagjának választotta. Ebben része lehetett annak, hogy pozsonyi tanítványa, Szent-Györgyi Albert már októberben rendes tagnak ajánlotta. 1947. március 11-én kinevezték a budapesti Élettani Intézet élére, ahol élete hátralévő éveiben dolgozott. 1949 augusztusában betegszabadságot kért, és Svájcba utazott, ahonnan már nem térhetett haza. Genfben hunyt el.
Főleg az anyagcsere és a belső elválasztású mirigyek működésével foglalkozott, különösen a pajzsmirigy betegségeivel, a cukorbetegséggel, narkózissal, hőszabályozással, az infekció, az immunitás és a vérkeringés kérdéseivel foglalkozott. Szent-Györgyi Albert és Carl Cori jr., a két későbbi Nobel-díjas kutató is pozsonyi intézetében kezdte tudományos pályafutását.
Tagja volt a Bécsi Biológiai Társaságnak (1928), a Magyar Élettani Társaságnak (alapító tag, 1931), hallei Leopoldina Német Természettudományi Akadémia (1932) és az MTA-nak (1946).
Főbb munkái: Gyógyszertan orvostanhallgatók és orvosok számára (Vámossy Zoltánnal, Fenyvessy Bélával). Bp., 1908-tól 8 kiadás.; Untersuchungen über die Ursache des herzschlages (Szent-Györgyi Alberttel). In: Pflügers Arch. Physiol., 1920.; Die Hormone der Schilddrüse und ihre Wirkungen. Basel, 1943.; The Thyroid Hormones and their action. London, 1949.; Narcose et sommeil. Lausanne, 1947.; New Pathways of the Physiology of Infection and Immunity. In: Experientia, V/5. 1949.
Nyughelye: Genf.
