(Ragály, 1919. október 14. – Budapest, 1978. május 18.)
Tanszék: Bőr- és Nemikórtani Klinika 1967-1968 (mb.), 1968-1978.
Édesapja református lelkészként szolgált a Gömör megyei Ragályon. Öccse Király István irodalomtörténész, akadémikus volt. Középiskolai tanulmányait 1929-1937 között Sárospatakon végezte, majd a debreceni Tisza István Tudományegyetem Orvostudományi Karára iratkozott be. Egyetemre lépésekor belépett a Turul Bajtársi Szövetségbe, ahonnan csakhamar önként távozott. Tanulmányait végig jeles eredménnyel végezte, zárószigorlatot 1943-ban tett, de sub auspiciis gubernatoris avatására csak 1944. szeptember 27-én kerülhetett sor. Már 1942-től díjtalan gyakornokként dolgozott az egyetem Bőrgyógyászati Klinikáján. A város 1944-es kiürítésekor helyben maradt és a klinikán berendezett szovjet hadikórházban teljesített szolgálatot. 1944-ben fizetéstelen tanársegédi beosztást kapott. 1945-ben belépett a Magyar Orvosok Szabad Szakszervezetébe, hamarosan a szakszervezet debreceni fiókjának titkára lett, amely feladatát 1946-ig látta el. Szintén 1945-ben lett tagja az MKP-nak, párttagsága ettől kezdve haláláig folyamatos volt. 1946. július 5-én bőrgyógyász szakorvosi képesítést szerzett, majd ekkortól 1950-ig a leningrádi Bőrgyógyászati Klinikán volt aspiráns. 1949-ben itt érte el a kandidátusi fokozatot (honosítás: 1952.VII.14.). Hazatérve 1950-1951 folyamán a budapesti Bőr- és Nemikórtani Klinikán kapott tanársegédi állást. 1950-ben elvállalta az ágazati szakszervezet Bőrgyógyász szakcsoportjának titkári feladatait. 1951 első felében önkéntesként az ózdi bányavidéken vállalt szolgálatot, melynek elismeréseként megkapta a Magyar Népköztársasági Érdemérem bronz fokozatát. 1952-ben az Országos Bőr- Nemikórtani Intézet (OBNI) igazgatóhelyettesévé nevezték ki 1955. június 30-ig. Ezután az Egészségügyi Minisztérium II. főosztályának vezetését vette át, amely állásáról önként mondott le, és 1957. február 1-jén visszatért az OBNI-ba tudományos osztályvezető beosztással, ahol az experimentális szifilisz részleget vezette. 1967-ben megbízták a Földvári Ferenc nyugdíjba vonulásával megürült budapesti Bőr- és Nemikórtani Klinika vezetésével. A megbízást 1968. július 1-jén kinevezésre váltották, ettől kezdve haláláig a klinika igazgatójaként, és ezzel párhuzamosan az OBNI igazgatójaként dolgozott tovább. 1972. január 20. és 1974. január 31. között, kormánymegbízás alapján vezette a WHO Venereal Diseases and Treponematoses osztályát, melynek munkájában tanácsadóként már 1969 óta részt vett. 1978-ban önkezével vetett véget életének.
OBNI osztályvezetőként országosan szervezte meg a nemibeteggondozó hálózat orvosi munkáját és annak ellenőrzési rendszerét. Európában az elsők között vezette be a Nelson-tesztet (TPIT) a treponema és a luesz kimutatására. A venerológia terén nemzetközi elismertségnek örvendett.
Szakmai társasági tagságai: Magyar Dermatológiai Társaság, Magyar Allergológiai Társaság (vezetőségi tag), MOTESZ főtitkára (1968.IV.22-től 1972-ig), CICMS végrehajtó bizottságának tagja (1970-1973), a TMB orvosi szakbizottságának tagja, az MTA-ETT közös immunológiai szakbizottságának tagja. Az IUVDT (International Union Against Venereal Diseases and Treponematoses) és az angol venerológus társaság rendes, a francia, osztrák, csehszlovák, a bolgár és a lengyel dermatológus társaságok tiszteletbeli tagja volt.
Pályája során a következő elismeréseket kapta: Magyar Népköztársasági Érdemérem bronz fokozat (1951), Kiváló orvos (1953), BOTE kiváló oktatója.
Főbb munkái: A syphilis korszerű szerológiai diagnosztikája. Bp., 1968.; Bőrgyógyászati jegyzet (Vértes Bódoggal). Bp., 1968.; Treponema reakciók a syphilis kórismézésében. Doktori értekezés. MTA-TMB, Bp., 1976.; Bőr- és nemibetegségek. (Rácz Istvánnal és Török Ibolyával). Bp., 1979.
Nyughelye: Budapest, Új Köztemető 53/0/0/0 szóróparcella 13/D oszlop.
