(Rimaszombat 1924 -)
Jellinek professzor Rimaszombaton született 1924 november 25-én. Az ottani magyar gimnázium elvégzése után, szülővárosának Magyarországhoz történt visszacsatolása révén, a debreceni egyetemen kezdhette el orvosi tanulmányait, majd azokat Budapesten folytatva 1950-ben nyert „Summa cum laude” minősítéssel diplomát. Medikusként a Rókus Kórház Pathologiai Osztályán Zalka professzor mellet kötelezte el magát a patológia mellett. Zalka professzorral együtt jött át az egyetemre az 1948-ban újra megalakított II. Pathologiai Intézetbe. Tehetsége, fáradhatatlan szorgalma, rendkívüli munkabírása és szervező készsége révén pályáján gyorsan haladt előre. 1953-ban adjunktus, 1956-tól, Zalka professzor korai halálát követően, Haranghy professzor mellett docensként tevékenykedik. Megszervezte az 1956 őszén kiégett intézet újjáépítését, bővítését, oktatását és megteremtette a kísérletes patológiai kutatás alapjait. Kezdeményező készsége, áttekintő képessége, lényegre törő, következetes tárgyalási stílusa elismertté és közismertté tette, 1962-65-ig dékán helyettesnek választották. Angiopatológiai vizsgálatait a nagyerek regenerációjának kísérletes tanulmányozásával kezdte (ebből kandidált 1959-ben), és az általa létrehozott, egyre bővülő munkacsoport vezetőjeként folytatta. Szorgalmazta a modern metodikák bevezetését, és azok rutinpatológiai alkalmazását. Munkatársaival kollegiális baráti kapcsolatot alakított ki, és a teljesítményt, a kezdeményezést s a szüntelen önképzést sarkaló közösséget teremtett. 1967-től megbízott, majd 1968-tól kinevezett intézetigazgató. 25 éves intézetvezetői tevékenysége alatt számos klinikopatologiai indíttatású oktatási reformot kezdeményezett és vitt sikerre az intézetben és a karon. A hallgatók szerették pózmentes, közvetlen előadásmódjáért, humoráért. Az Egyetemi Tanács 1994-ben professor emeritus címmel ismerte el munkásságát. Aktív résztvevője és formálója volt a szakmai és tudományos közéletnek. Élete végéig tagja volt a Magyar Pathologus Társaságnak és a Magyar Arteriosclerosis Társaságnak, vezette az Országos Pathologiai Intézetet. Számos tudományos és továbbképző konzultációt, hazai és nemzetközi kongresszust szervezett, és úttörő módon kezdeményezte a Magyar Divízió megalakulását a Nemzetközi Pathologiai Akadémia (IAP) keretében. A Heidelbergi-Freiburgi, Páduai és Berlini Egyetemekkel kötött együttműködési szerződések elismeréseként az Egyetemi Tanács az „Egyetem Tiszteletbeli Konzulja” címmel tüntette ki. Számos hazai és külföldi kitüntetéssel ismerték el tudományos munkáját. Közelgő 80 éves születésnapja alkalmából a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével ismerték el munkás életének messzeható eredményeit. Korábbi munkatársai, tanítványai közül számos intézet- és klinikavezető professzor, főorvos és elismert kutató, oktató került ki. Ő maga mindent elkövetett, hogy embereinek és az új magyar orvosnemzedék arra érdemes képviselőinek nemzetközi elismertségét elősegítse. Haláláig (2005. január 6.) oktatott, szervezett és tanácsaival segítette a patológia ügyét, tanítványainak szakmai előmenetelét. A Semmelweis Egyetem Baráti Köre 1992. április 29-i közgyűlésén választotta ügyvezető elnökévé.