(Hajdúszoboszló, 1847. november 30. – Budapest, 1906. szeptember 8.)
Dékán: 1894/95 – 1895/96
Középfokú tanulmányait Hajdúszoboszlón és Debrecenben végezte, majd 1865-ben iratkozott be a pesti Orvoskarra, ahol 1870. december 6-án avatták orvosdoktorrá, majd 1871. július 18-án sebészdoktorrá. 1870 decemberétől néhány hónapig a Szent Rókus-kórházban volt segédorvos, majd 1871. március 1-jétől visszatért az egyetemre, ahol Balogh Kálmán tanársegédje lett az elméleti orvostani tanszéken. 1872-ben ez a tanszék megszűnt, Balogh professzor pedig átvette a gyógyszertani tanszéket. Hőgyes követte mesterét, és 1875. március 31-ig működött mellette. Közben 1871 júliusában sebészdoktori oklevelet, majd 1874. február 5-én magántanári minősítést szerzett a kísérleti kórtan tárgykörében. Az 1874/75. tanévben meghívást kapott a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemtől az általános kór- és gyógyszertani tanszékre. Nyilvános rendes tanári kinevezését 1875. március 8-án kapta meg az uralkodótól. Szorosan vett tárgya mellett gyógyszerismeretet, gyógyszertant és gyógyszerészeti törvényismeretet, rendkívüli tárgyként pedig kísérleti kórtant is oktatott. Kolozsvárott két tanévben (1875/76, 1882/83) választották dékánná, három tanéven át pedig dékánhelyettes volt. 1882/83-ban a budapesti Orvoskar meghívta az általános kór- és gyógytani tanszékre. Kinevezését 1883. január 17-én kapta meg, itteni működését pedig az 1883/84-es tanévtől kezdte meg. Négy tanéven át (1887-1892) működött kari jegyzőként, majd két tanévre (1894-1896) dékánná választották. 1876-tól több alkalommal tett tanulmányutakat, többek között Angliába és Németországba. 1881–1885 között megjelent háromkötetes művében elsőként írta le az egyensúlyérzés reflexívét, s annak forgatásra, valamint elektromos ingerlésre bekövetkező reakcióját. 1887-ben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium megbízta Pasteur kísérleteinek megismétlésével, majd a budapesti Pasteur-intézet felállításával az Orvoskar keretén belül, melyre 1890. április 15-én került sor. A kísérletes kórtan egyik hazai megalapozójaként toxikológiai és bakteriológiai vizsgálatokat végzett. Pályája során sokoldalú kutatási tevékenységet fejtett ki: kutatta a vese kéreg- és velőállományának vérkeringését, az egyensúlyérzés reflexívét, az alkaloidák hatását, a veseérgomolyok és a kanyarulatos csatornák szerepét a vizeletelválasztásban. Bakteriológiai kutatásai kiterjedtek a kolera (1873), az anthrax (1882) és a veszettség (1886) kórokozóira. Munkásságának kimagasló eredménye a veszettség elleni Pasteur-féle védőoltás bevezetése, illetve az oltóanyag továbbfejlesztése. A millennium alkalmából két nagyobb munkára is megbízást kapott. A kartól az Orvoskar történetét és akkori állapotát bemutató emlékkönyv összeállítására, a VKM-től pedig a hazai felsőoktatásról szóló nagy műben az Orvosi oktatásügy c. fejezet megírására. 1881-től az Akadémia levelező, 1889-től rendes tagja volt. Ugyanebben az évben a veszettségről írt munkáját az Akadémia a 200 arannyal járó Marczibányi-féle pályadíjjal jutalmazta. 1889-től a belügyminiszter mellett működő Országos Közegészségi Tanács rendkívüli, 1891-től pedig rendes tagja. Széleskörű tudományos társadalmi tevékenységet fejtett ki. Alapítója volt a Kolozsvári Orvos-Természettudományi Társulatnak (1876), választmányi tagja, majd alelnöke a kir. Természettudományi Társulatnak, 1888-tól szerkesztője az Orvosi Hetilapnak, másodtitkára, majd 1893-tól elnöke volt az Orvosi Könyvkiadó Társulatnak stb.
(Főbb munkái: A vese vérkeringési viszonyairól. Bp., 1873; Az associált szemmozgások idegmechanizmusáról I–III., Bp., 1880–1885; Jelentés a veszettségre vonatkozó vizsgálataim jelen állásáról. Orv. Hetil. 1886; Le virus rabique des chiens des rues dans ses passages de lapin á lapin. Ann. de l’Inst. Pasteur, Paris, 1888; Die experimentelle Basis der antirabischen Schutzimpfungen Pasteur’s. Stuttgart, 1889; A veszettség gyógyításáról. Bp., 1889; Emlékkönyv a budapesti királyi magyar Tudomány Egyetem Orvosi Karának múltjáról és jelenéről. Bp., 1896.)
