Haranghy László, nagyrévi (Debrecen, 1897. augusztus 10. – Budapest, 1975. december 8.)
Tanszék: II. sz. Kórbonctani Intézet 1952-1967, Igazságügyi Orvostani Intézet (mb. helyettes) 1955-1957.
Debreceni református családból származott, édesapja hivatalnok, majd fényképész volt. Középiskoláit Debrecenben végezte, 1915. szeptember 1-jén beiratkozott a budapesti Orvostudományi Karra, de október 15-én katonai szolgálatra hívták be. Az olasz frontra került, és 1916. szeptember 15-én önkéntes szakaszvezetőként esett fogságba. Másfél évig bányában dolgoztatták, később egészségügyi munkára vezényelték. 1919. április 9-én hadirokkantként, fogolycserével került haza. A debreceni katonai kórházat 1920 áprilisában hagyhatta el. Rögtön beiratkozott a kir. m. Tisza István Tudományegyetemre, hogy folytassa alig megkezdett tanulmányait. Orvosnövendékként 1921. október 1-jén gyakornoki kinevezést kapott a debreceni kórbonctani intézethez. 1923. február 20-án kapta meg orvosi diplomáját, március 1-jén második tanársegéd lett. Hamarosan ellentétbe került főnökével, Orsós Ferenccel, ezért nem sokkal első tanársegédi kinevezése után, október 1-jén kilépett az intézetből. A Baja Városi Kórházban vállalt kórboncnok főorvosi állást, amit 1940. október 1-ig töltött be. 1924-ben törvényszéki orvosi, 1925-ben kórbonctani szakképesítést szerzett. Mivel magántanári képesítését a debreceni egyetem megtagadta, 1932-ben Pécsett, Entz Béla professzor segítségével szerezte meg a habilitációt a vér- és nyirokedények kórbonctana tárgykörében. 1938-ban a helgolandi biológiai állomáson, illetve a hamburgi kórbonctani intézetben járt tanulmányúton. Ugyanebben az évben Pécsett rendkívüli tanári címet kapott. 1940. október 1-jén egyetemi tanárrá nevezték ki a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Kórbonctani és Törvényszéki Orvostani Intézetébe. 1944. szeptember 10-én Budapestre hívták, hogy helyettesítse a Törvényszéki Orvostani Intézet élén a Németországba távozott Orsós Ferencet. Orsós visszatérése után, december 2-án katonai szolgálatra hívták be, és mint a Németországba vitt egyetemi csoport egyik kísérőjét Breslauba, onnan Halléba, majd a gyógyszerészhallgatókkal Grazba irányították. Végül csoportjával amerikai fogságba estek, és csak 1945 szeptemberében tudott hazatérni. Időközben, 1945 májusában meghívást kapott a Marosvásárhelyen felállítandó romániai egyetemre, mely állást 1945. október 1-jén foglalt el. Idehaza az igazolás ügyében, hasonlóan a többi nyugatra hurcolt hallgató és tanár esetéhez, meghurcolásnak volt kitéve, amit furcsa módon a román igazoló bizottság segítségével, 1947-ben sikerült lezárni. Marosvásárhelyi évei alatt mikrobiológiát, törvényszéki orvostant és kórbonctant adott elő, valamint helyettesként biológiát és közegészségtant. Belépett a Román Kommunista Pártba, majd az abból alakult Román Munkáspártba, azonban tagságát az 1951-es tisztogatáskor, a többi külföldi állampolgáréhoz hasonlóan megszüntették. Marosvásárhelyi évei alatt részt vett a Román Tudományos Akadémia több bizottságának munkájában. 1948-ban az MTA levelező tagjai sorába választotta, amit 1949 decemberében, távollétére hivatkozva tanácskozó tagsággá minősítettek vissza. 1952-es visszatérésekor visszakapta eredeti tagságát. 1951. december 23-án nevezték ki a Budapesti Orvostudományi Egyetem II. sz. Kórbonctani Intézetéhez egyetemi tanárrá, mely állást 1952. július 7-én foglalt el, Romániából visszatérve, és ahonnan 1967. szeptember 15-én vonult nyugállományba. 1952. november 28-án az MDP elfogadta átigazolási kérelmét, de párttagságát az 1956-os forradalom után már nem újította meg. Nyírő Gyulával együtt részt vett a kivégzett medika, Tóth Ilona perének orvosi szakértői munkájában, ahol felülbírálta az elsődleges szakértői anyagot. Tudományosan megalapozott szakvéleménye ellenére a vádlottat elítélték. 1963-1967 között a Gerontológiai Intézet tudományos igazgatását is ellátta.
Tudományos érdeklődési köre rendkívül sokoldalú volt. Négy ízben végzett kutatást a tihanyi Biológiai Intézetben, melynek eredményeként feltérképezte a tó baktériumflóráját tiszta és szennyezett vizekben, tisztázta a kagylók szerepét a víz öntisztulásában. Foglalkoztatták a tuberkulózis és a diftéria kérdései, elsőként írta le lipoid granulomatózis néven a Hand–Schüller–Christian-kórt és szervi megjelenését, majd érdeklődése a gerontológiai kérdések, főleg az öregkori tuberkulózis felé fordult. A hazai gerontológiai kutatás úttörőjének számít.
Tagja volt az ETT-nek, a Nemzetközi Orvostörténeti Társaságnak, az amerikai Nemzeti Öregedési Bizttságnak, a Verein für Deutsche Pathologen társaságnak (1929), az International Academy of Pathology-nak (1959), tiszteletbeli tagja az American Association of Ageing Research-nek (1968) és alelnöke az Igazságügyi Bizottságnak. Vezetőségi tagja volt a Magyar Igazságügyi Orvosok Társaságának, a Magyar Patológusok Társaságának és 1955-től az International Gerontological Association-nek. Az 1966. december 4-én megalakult Magyar Gerontológiai Társaság első elnöke volt. Részt vett több külföldi gerontológiai, pathológiai és orvostörténeti szaklap szerkesztőbizottsági munkájában.
Kitüntetései: nagy ezüst vitézségi érem, sebesülési érem, Károly-csapatkereszt, Ordinul Munci (munka érdemrend) II. fokozat (1950), Szocialista Munka Hőse (Románia), Egészségügy Kiváló Dolgozója (1953), Kiváló Orvos (1955), Weszprémi István emlékérem (1960), Markusovszky-díj (1961), Hőgyes Endre emlékérem (1964), Semmelweis-emlékérem (1968).
Főbb munkái: Adatok a spirochaeta pseudoicterogenes biológiájához. In: A Magyar Biológiai Kutató Intézet I. Osztálya Munkái. Tihany, 1931.; A daganat-keletkezés korszerű elmélete. Bukarest, 1949, 1952, románul: Bucuresti, 1951.; Az öregség az orvostudományban. Bp., 1953.; A rák előtti állapotokról általában. Bukarest, 1953.; A gerontológia elméleti és klinikai kérdései. Bp., 1959.; Általános kórbonctan. Bp., 1959.; Részletes kórbonctan I-II. Bp., 1959-1960.; Pathology of tuberculosis in old age (Szemenyei Klárával). Bp., 1974.
Nyughelye: Budapest, Farkasrét, 6/1. (akadémiai) parcella 1-27 (2004-ben védetté nyilvánítva).
