szepesszombati (Nagyszombat, 1842. február 4. – Budapest, 1918. június 4.)
Dékán: 1904/05 – 1905/06
Felvidéki polgári családból származott, édesapja táblai ügyvéd, nagyapja evangélikus teológiai tanár volt. Édesapját öt éves korában vesztette el, így a család nehéz anyagi körülményei miatt kisdiák korától leckeadásra kényszerült. Orvosi tanulmányait Pesten végezte, miközben bonctani demonstrátorként dolgozott. Orvosdoktori oklevelet 1865. október 19-én, a következő évben szülész- és szemészmesteri okleveleket, végül 1866. június 8-án sebészdoktori oklevelet kapott. Már egyetemi évei alatt kitűnt társai közül ösztöndíjat és több pályadíjat is elnyerve. 1865 októberétől 1868. október végéig Arányi Lajos mellett kórbonctani tanársegédként működött, így évi átlag 1150 boncolást végzett. 1867-től gyermekkórházi boncnok, 1868. április 1-jétől a Szent Rókus-kórház kórboncnok főorvosa. Még ez év őszén állami ösztöndíjjal hosszabb külföldi tanulmányútra indult, melynek során a német nyelvterületen kora legkiválóbbjait látogatta végig (Bécs: Karl von Rokitansky, Salamon Stricker, Ferdinand von Hebra, Heinrich Bamberger, Friedrich Jaeger, Anton Friedrich von Tröltsch; Würzburg: Friedrich Daniel von Recklinghausen, Rudolf Albert von Kölliker; Lipcse: Karl Friedrich Wilhelm Ludwig, Ernst Leberecht Wagner, Carl Huppert; Berlin: Rudolf Virchow, Ludwig von Traube). 1870. augusztus 3-án a kolozsvári orvos-sebészi tanintézetben a kórbonctan és a törvényszéki orvostan nyilvános rendes tanárává nevezték ki. 1872-ben, az egyetem felállításakor a kórbonctan tanára lett. Itteni munkássága során megalapozta a kórbonctani intézet gyűjteménytárát. 1876/77. tanévben orvoskari dékán, a következő tanévben az egyetem rektora volt. 1875-től Kolozsvár tiszteletbeli főorvosa, de ellátta a kolozsvári evangélikus egyházközség tanácsosi és gondnoki feladatait is. Szakértőként komoly szerepet játszott a kolozsvári egyetem kiépítésében és a városfejlesztésben, amiért 1891-ben magyar nemességet kapott. Részt vett a kolozsvári Orvos-természettudományi Társulat és az Erdélyi Múzeum Egylet munkájában. 1892. május 5-én az MTA levelező, később rendes tagjává választotta. 1895-ben, Scheuthauer Gusztáv halála után a budapesti egyetem kórbonctani tanszékét kettéválasztotta, és az I. számú élére Genersich kapott meghívást, ahol 1913-ban történt nyugdíjaztatásáig működött. Ezzel párhuzamosan még 1895-ben a város főpolgármestere kinevezte a Szent István-kórház boncoló főorvosává. Kutatásai főként a tuberkulózis, a humán és bovin tuberkulózis elkülönítésével, a szifilisz, a leukémia kórbonctanával, a torzképződéssel, kőképződéssel, trichinózissal kapcsolatosak. 1904-ben udvari tanácsosi méltóságot kapott. Két tanévben dékán (1904/05, 1905/06), 1910/11-ben (novembertől) az egyetem rektora volt. Budapesten hunyt el, de a kolozsvári házsongárdi temetőben nyugszik.
(Főbb munkái: Jelentés a kolozsvár-kocsárdi vasútvonal építésekor a munkásoknál előfordult megbetegedésekről. Kolozsvár, 1875.; Az egyetemi tanszabadság és a szigorlati szabályzatok. Rectori beszéd. Kolozsvár, 1877.; A kolozsvári m. kir. tud. egyetem működéséről. Kolozsvár, 1878.; A fejcsonkos torz. Kolozsvár, 1880.; Hozzászólása a tuberculosis vitához. Nemzetközi Belorvosi Nagygyűlés, Berlin, 1890.; Tetemvizsgálati jegyzőkönyv. Kolozsvár, 1890.)
