(Budapest, 1927. VII. 16. – )
Családjában az orvosok harmadik generációját képviseli. Orvosdoktori oklevelét 1951. augusztus 28-án kapta a Budapest Orvostudományi Egyetemen. Harmadéves orvostanhallgató korában, 1947-ben csatlakozott a Mansfeld Géza professzor vezetése alatt álló egyetemi Élettani Intézethez; első kinevezésének időpontja 1949. Az Élettani Intézetnek 1960-ig volt tagja, ekkor több, az intézetben dolgozó oktatóval együtt áthelyezték az akkor létesült Kísérleti Kutató Laboratóriumba (ez a mai Klinikai Kísérleti Kutató- és Humán Élettani Intézet). Itt dolgozva kapta meg 1975-ben egyetemi tanári kinevezését. 1981-ben az Élettani Intézetbe igazgatóként tért vissza. 1983-ban megbízást kapott az egyetemen induló német nyelvű orvosképzés megszervezésére, majd dékánhelyettesként annak irányítására; 1985 és 1991 között az Általános Orvostudományi Kar dékánja. 1989-ben a Német Szövetségi Köztársaság Érdemrendjének nagykeresztjével tüntették ki. 1997-től az egyetem professor emeritusa. 75. születésnapja alkalmával 2002-ben az egyetem Semmelweis emlékérmével, a Magyar Élettani Társaság Rácz Sámuel emlékérmével és az egészségügyi miniszter díszoklevelével, a németnyelvű orvosképzés megindításának 20. évfordulóján 2003-ban Pro universitate éremmel tüntették ki.
Kutatói pályájának nagy részében a sejtek energiatermelői mechanizmusaival, az energiatermelésben kulcsfontosságú mitochondriumok membránműködésével foglalkozott. Ez utóbbival kapcsolatosan nevéhez fűződik a foszfátátvivő membránösszetevő leírása 1967-ben. Ez a munkája hozta meg számára az orvostudomány doktora címet, 1974-ben az egyetem Jendrassik emlékérmét és 1982-ben az Akadémiai díjat.
Aktív kutatói periódusának lezáródásával érdeklődése egyre nagyobb mértékben a tankönyvírás felé fordult. „Az Orvosi Élettan Tankönyve” című művének első kiadása 1997-ben jelent meg, amelyet két magyar és egy angol nyelvű kiadás követett. „Élettan gyógyszerészhallgatók részére” című tankönyvének első kiadása 1998-ban, második kiadása pedig 2005-ben jelent meg.
