(Budapest, 1911-Budapest, 1998)
Édesanyja révén félig horvát, értelmiségi családból származik. 1928-ban kitűnő eredménnyel érettségizett, majd a Pázmány Péter Tudományegyetem Orvoskarára iratkozott be. Orvosdoktori diplomáját 1934-ben szerezte, de már 1933-tól kémiai tanulmányokat is folytatott a Bölcsészettudományi Karon. 1936-ban bölcsészdoktorrá avatták. Orvostanhallgató korában externistaként vett részt az I. sz. Anatómiai, a II. sz. Kórbonctani, majd az Élet- és Kórvegytani Intézet munkájában. 1934-1936 között ez utóbbi intézet díjtalan gyakornoka. 1936 és 1946 között a pécsi Erzsébet Tudományegyetem Belklinikáján gyakornok, majd tanársegéd. 1946-ban visszatért Budapestre, az I. sz. Belklinikára, ahol docensi besorolással klinikai főorvosi állást kapott. Közben 1948-1950 között helyettesként vezette az Állatorvosi Kar Élettani Intézetét. 1950. szeptember 15-től az egyetem (akkor ELTE Orvostudományi Kar) Élettani Intézetének élére került, innen vonult nyugdíjba 1981-ben. 1952-ben lett az orvostudományok kandidátusa, majd 1955-ben doktora. 1970-ben az MTA levelező, 1976-ban rendes tagjává választotta. Kutatásai a vér fehérjéire, a hypersalaemiára, a vese működésére és idegi szabályozására, valamint a posthaemorraghiás anuriára vonatkoztak. Több biokémiai vizsgáló eljárást dolgozott ki. Széleskörű nyelvismerete (angol, német, francia felsőfokon, orosz, olasz középfok, spanyol, szerb-horvát alapfok) nagyban segítette szakmai előmenetelét. Az Egyetem Baráti Körének első elnöke volt (1989-1991). Fontosabb kitüntetései: Népköztársasági Érdemérem arany fokozata (1950), Szocialista Munkáért Érdemérem (1955), Hufeland-kitüntetés ezüst fokozat (NDK, 1964), MTA II. oszt. Jutalom (1964), MOTESZ I. díj (1967), Szent-Györgyi Albert-díj (1996).
