Az alábbikban közöljük Dr. Krizsa Judit és Dr. Szutrély Péter részéről készült beszámolót az Általános Orvoskar 1975-ben végzett évfolyamának találkozójáról.
47 évvel ezelőtt, vagyis 1975. szeptember 10-én, szerdán 10.00 órai kezdettel gyülekeztünk az Erkel Színházban.
Van fehér kesztyűd? Mert az bizony kell az avatáshoz!
Van! Hol is? Atyavilág, csak nem maradt otthon? Nem. Ez a kesztyű nem maradhatott otthon.
Nézegetjük a fényképeket. Libasorban lépeget felfelé a nagy múltú színház színpadára az „évfolyam”.
Én, Te, Ő, – hát ez meg ki?…
Antoni rektor doktorrá fogadott mindanyiunkat. Köszönet.
Azután elmúlt negyvenhét zajos-furcsa-rögös év. De elmúlt – e bármi abból az érzésből, ami akkor, ott a libasorban, a színpad felé, glasszékesztyűben, a rektorral kezet fogva bennünk volt?
Soha!
Megadta mindazt, amit azután – netán addig – az „Életben” kerestünk.
Így, vagy úgy. Tudtuk, hogy a következő évtizedek nem tejfeles köcsögök. Nem kolbászos kerítések. Az utolsó szigorlatunk után így sóhajtott egyik kolléganőnk: „Hát ez is megvolt. De most aztán mihez kezdünk?” Keresni kezdtük tehát az utat, ami elvezet bennünket az orvoslás dzsungelében az örömteli célokig.
Megtaláltuk! Valóban? Igen. Hiszen mindannyian, akik ma itt vagyunk, 47 év után, mondhatjuk, hogy valamiféle alakban folytatódunk. Tanítvány, unoka, és legfőképp számos betegünk mosolyában is. Megtaláltuk az utat és nem feledtük a fiatalság nyújtotta barátságokat, szerelmeket sem, mely kötelékek értékes kollegialitást alapoztak meg. Melyek ráadásul nem egyszer vezettek házasságokhoz és erős családokhoz.
Miért 47? Hiszen általában kerek évfordulókat szokás ünnepelni!
A vírusnak legyen hála (inkább egye őt a fene,) de MI MOST és MA a 45.-et ünnepeljük, és ettől kezdve már mindig a 45.-nél maradunk.
Közben persze megint elszáll néhány füstös év.
Még vagyunk, még megyünk tovább is, hogy „vénülő kezeinkkel” megsegítsünk néhány ezer „beteget”, vagyis embert, akiknek erre nagy szükségük van.
Közel százan talákoztunk most a „Vén Hajón”. Akkoriban 350-en lépkedtünk a színpadon. Szeretettel emlékeztünk azokra, akik már sosem jönnek el, és anekdótáztunk azokról, akik bár jöhettek volna, mégsem sikerült számos ok miatt. A Kossuth gőzös pedig nem csak egyszerű „hely” volt, hanem jelkép is. Ma már „nem üzennek hívó távolok”, a hajó kikötött, de vizen van még, békésen ringatózik.
Találkozunke-e újra? Természetesen, három év múlva. Legalább is ezt reméljük, és kívánjuk magunknak, egymásnak jól tudva, hogy a remény hal meg utoljára. Ott, a ”kancsalul festett egekben”, a kancsalul festett rendelőkben és a lelkünkben, ahol még ma is fel-fel csendül egy halk dallam: „gaudeamus igitur…”
(A találkozó megszervezésében nyújtott sok segítséget megköszönjük az ALUMNI Irodának, nevezetesen Karácsony Annának, illetve önkéntes „szervező bizottságunk” tagjainak: Dr. Borsay János, Dr. Kővári Katalin, Dr. Szentpétery Félix, Dr. Toronyi Éva. Ugyancsak köszönet a „Vén Hajó” Étterem munkatársainak a professzionális kivitelezésért.)
- szeptember 14.
Dr. Krizsa Judit és Dr. Szutrély Péter
Galéria
