Az egyetem munkatársai által beadott védőoltások száma - 2021. július 25.
348845 Összes oltás

Elhunyt de Châtel Rudolf. A férj, az apa, a testvér, a neves belgyógyász professzor és a barát. Pótolhatatlan veszteség mind a családjának, mind a betegeknek, mind a munkatársaknak, mind pedig a Semmelweis Egyetemnek és a társadalomnak. Elhunyt, számunkra nincs többé szeretetre méltó, komoly, nagy tudású és mindenki által becsült és szeretett személye. Halálával egy orvos távozott. Mind kutató munkáját, mind orvosi ténykedését a legmagasabb szinten művelte Korányi híres klinikájának késői utódprofesszora.

Egy olyan nemzedék és korosztály megtestesítője volt, aki az 1956-os forradalom idején már egyetemista volt, és bár orvos család tagja, végigszenvedte a háború előtt született gyermekek nélkülözéseit, és az új minden jót ígérő kommunista rendszer visszásságait, a kötelező ambivalenciára kárhoztatott kettős viselkedés éveit, de mindig hű maradt hitéhez, neveltetéséhez, családi hagyományaihoz. Az évfolyamunkon mindenki szerette szerény magabiztosságát, intelligenciáját, rendkívüli kedvességét és szerénységét, nagy olvasottsággal párosuló műveltségét és nem kevésbé decens megjelenését. Az aranydiploma átvételekor ő mondta az ünnepi beszédet.

Nagyívű életpályát futott be. Egyetemi vezetői szerepet csak a rendszerváltás után vállalt, egyetemünk kitűnő, határozott és innovatív dékánja volt ebben a felemás és akadályokkal teli években.

Képzettsége és tudása hazai és nemzetközi szinten is a legmagasabb ismertséggel és elismertséggel párosult. Igazi „mindent tudó” belgyógyász volt. Az maradt a számos specializáció útvesztőiben is, de annak számos részét hivatásos specialistaként művelte.

Generációnk képviselőjeként az utolsók között van, aki az orvosi tudásán kívül a klasszikus humánummal fordult mind a betegek, mind a kollégák felé. Az egész beteggel, mint integrált személyiséggel foglalkozott, olyan empátiával és odaadással, ami oktatóként például szolgált mind oktató társainak, mind pedig az orvostanhallgatóknak Számos súlyos beteget volt módom sebészként kezelni és meggyógyítani. Személyes és elviselhetetlen kudarcként élem meg, hogy rajta már csak életmeghosszabbító műtétet végezhettem. Betegségéről mindent tudott. Hihetetlen emberi méltósággal viselte betegségét, nem lázadt, belenyugodott a megváltozhatatlanba. De nem adta fel! A sokszor kínos és nehezen elviselhető gyógyszer mellékhatásokat is elfogadta, hogy imádott feleségével és leányával tölthesse a meghosszabbítani remélt időt.

Emberi nagyságát jellemzi, hogy 3 héttel halála előtt még régi betegeit ellátta és el is búcsúzott tőlük.

Az utolsó látogatásomkor, amikor már érezte, hogy nincs tovább, azt mondta, „szeretnék még egy kicsit olvasni és zenét hallgatni”. Ma már nyugodt szívvel hallgatja a szférák zenéjét…

Elment. Neki már jó, többé nem szenved.

A hátramaradottak, a család, kollégák és barátok nehezen viselik az űrt, az ürességet, amit hátrahagyott. Ő pótolhatatlan a családnak és a szakmának is.

Emberi értékeit, szellemiségét, szeretetét a család és a barátok őrzik emlékezetükben, a szakmai értékelés az utókor számára munkatársai feladata.

Rudikám! Pihenj békében. Találkozunk! 

Perner Ferenc, sebész, professzor emeritus, örök barátod.