A gyógyszeripar és az egyetemi oktatás, a tudományos élet kapcsolatával, a gyógyszerkutatás XXI. századi kihívásaival foglalkoztak a szakemberek a Semmelweis Kutatói Szalon május 7-ei rendezvényén. Az előadók szemléletváltást sürgettek, és hangsúlyozták, az iparági szereplők együttműködése az akadémiai és egyetemi szférával jelentős előlépéseket hozhat abban, hogy új terápiák jelenjenek meg a gyógyításban.
Konnektivitás és kollaboráció – e két kulcsszóval vezette föl dr. Molnár Mária Judit rektorhelyettes a tudományos tanácskozást, amelynek két előadója ezúttal nem a Semmelweis Egyetem berkeiből érkezett.
A rendezvény házigazdája, dr. Kerpel-Frónius Sándor, a Farmakológiai és Farmakoterápiás Intézet professzora bevezetőjében elmondta, paradigmaváltás zajlik a gyógyszergyártásban, amelyre fel kell készíteni a kutatókat, hogy megfeleljenek az ipari elvárásoknak. A professzor kiemelte, az ipar a belső képzésre koncentrál, speciális munkafolyamatokra készíti fel a szakembereket, míg az egyetemi oktatás szélesebb szakmai áttekintést, komplex tudást ad. Magyarországon a Semmelweis Egyetem koordinálásával egy olyan képzés indulhatott el az Európai Unió támogatásával, amely nemzetközi szakembereket képez, a magyarországi gyógyszeripar azonban egyelőre kimaradt ebből. Az egyetemi szféra viszont enélkül nem tud tovább lépni, nem képes átvinni a tudományos munka eredményeit a praktikumba.
A Kutatói Szalon első előadója. Dr. Keserű György korábban a Richter Gedeon Nyrt. szakembereként dolgozott több mint egy évtizeden át, majd a Magyar Tudományos Akadémia Természettudományi Kutatóközpontjának főigazgatója lett, így mindkét szféra működését ismerve foglalta össze a gyógyszergyártás múltját, a jelenleg tapasztalható változásokat és a jövő kihívásait. Dr. Keserű György bemutatta a résztvevőknek, hogy noha a törzskönyvezett gyógyszerek száma a világon 1970-2010 között szinte végig stagnált, addig az erre fordított költségek drasztikusan nőttek az elmúlt negyven év alatt. E tendenciához társult a pénzügyi válság, amely egy bizalmi válsághoz is vezetett, így a kutatásra, fejlesztésre fordított összegek 2010-től a világ vezető gyógyszergyárainál visszaestek. A szakember ugyanakkor hozzátette, az ipar már az 1990-es évek elejétől árbevételének 16-18 százalékát fordított erre a célra, így nem csupán egy, a válság okozta csökkenésről, hanem hosszú távú stratégiai döntésről van szó. A jelenlegi mélypontot azonban jól mutatja, hogy mintegy 150 ezer kutatót bocsátottak el a gyógyszeriparból a világban az elmúlt időszakban.
A kutatás nehézségeiről szólva elmondta, több mint tíz évet vesz igénybe egyetlen molekula fejlesztése, a költségek pedig meghaladhatják akár az egymilliárd dollárt. Rendkívül kockázatos folyamatról van tehát szó, melynek a sikerrátája mindössze alig 2 százalék. Hangsúlyozta, ez az út a gazdasági, társadalmi változások miatt a jövőben biztosan nem lesz járható, a paradigmaváltás, az új módszerek kidolgozása tehát elkerülhetetlenné vált. Az ipari fejlesztések visszaesése mellett azonban az akadémiai, egyetemi szférában fejlődés tapasztalható, amely bizonyította alkalmasságát arra, hogy új hatóanyagokat fejlesszen, az ipar figyelme így egyre inkább a tudományos élet felé fordul. Az együttműködéseket nehezítheti, hogy más típusú kutatásokat végeznek a két területen: míg a tudományos életben pályázati források bevonásával új felfedezésekre koncentrálnak, melyről publikáció jelennek meg, valamint a tudományos utánpótlásra biztosítására törekednek, addig az ipar új termékeket kíván előállítani, ennek sikerességét bevételben méri, publikációk helyett szabadalmi jogokról számol be, és egy nem tudományos értelemben vett szakmai utánpótlásban gondolkodik. A szakember szerint a kétféle megközelítés a különbségek ellenére összeegyeztethető.
Második előadóként dr. Németh György, a Richter Gedeon Nyrt. orvostudományi igazgatója a hagyományos gyógyításon túllépő új szemléletről beszélt előadásában. A szakember kiemelte, az eddig nem specifikus gyógyítás helyett, a szelektív, a betegek eltérő terápiás válaszait figyelembe vevő kezelésre kell koncentrálni. Napjainkra világossá volt, hogy éppen a nagy népbetegségek (diabétesz, asztma, szív- és érrendszeri megbetegedés, skizofrénia, tumoros és gyulladásos megbetegedések stb.) esetében multi-faktorális kórokkal állunk szemben, az alapkockázat mellett a környezet, a szociális háló, a diéta és életmód, a genetikai tényezők alapvetően – és természetesen különböző megbetegedésekben eltérő mértékben – befolyásolják a tünetek kialakulását. A legtöbb esetben poligénes, multifaktorális betegségekről van szó és a redukcionista módszerrel a terápiás hatékonyság és biztonság az adott megbetegedésben nem, vagy csak kis mértékben javítható. Ennek alapvető oka, hogy a jelenlegi szemlélet nem a beteget, hanem a betegséget veszi célba. 
Új megközelítés szükséges tehát, amely figyelembe veszi a régebben egy betegségnek gondolt tünetcsoportok mögötti variabilitást és heterogenitást. Így jutunk el a tradicionális orvoslástól a személyre szabott orvoslásig, ahol az uniformizálás helyett a célzott, szűkebb, homogénebb betegpopulációra történő koncentrálással csökkenthető a lehetséges terápia és nő a jelezhetősége annak, hogy várhatóan ki fog jól reagálni a kezelésre, továbbá csökkenthetők a nem kívánt mellékhatások. A személyre szabott orvoslás kialakulásához és elterjedéséhez nélkülözhetetlen volt az úgynevezett biomarkerek jelentőségének felismerése.
Az orvosoknak nem csupán felírniuk kell a gyógyszereket, hanem azt is meg kell vizsgálniuk, hogyan hatnak. A költségekről szólva az igazgató elmondta, ezzel az új szemlélettel bizonyosan nem csökkennek a kiadások a jövőben, hiszen ennek felmérése plusz diagnosztikát, eszközöket feltételez. Emellett a kutatások időtartama sem rövidíthető le. Dr. Németh György szerint egy evolúciós és nem revolúciós folyamatról van szó. A változások egy új, innovatív megoldásokat tartalmazó egészségügyi koncepció megszületését sürgetik.
Az előadásokat követő vitán egy felvetésre reagálva dr. Keserű György kifejtette, nem pusztán financiális problémáról van szó a gyógyszergyártásban, a jelenleginél jóval több pénz sem oldaná meg az előadásokban felvázolt helyzetet. Sokkal inkább az összefogás, az egyetemi, akadémiai és ipari szféra együttműködése, speciális tudásuk összeadása hozhat hosszú távon megoldást. Dr. Molnár Mária Judit rektorhelyettes ehhez hozzátette, versengés helyett együttműködés lehet a jövő útja: a Semmelweis Egyetem megfigyelésekkel, ötletekkel, az MTA TTK új technológiákkal, a Richter Gedeon Nyrt. pedig a gyógyszerfejlesztéssel járulhat hozzá a paradigmaváltáshoz.
Dr. Kerpel-Frónius Sándor a tudományos networkök működtetését firtató kérdésére válaszolva a főigazgató kiemelte, a farmakológiában nagy hagyományai vannak az ilyen típusú hálózatos együttműködéseknek Magyarországon, a mostani helyzet pedig kedvez annak, hogy a gyógyszeripar a tudományos szférával közösen uniós, állami forrásokat is igénybe vegyen. A Kutatói Szalon házigazdája a következő generáció felkészítésének kérdését is felvetette. Dr. Keserű György szerint tantermi körülmények között nem sajátítható el az ilyen típusú tudás, a gyógyszerkutatási programokba azonban bevonhatóak a hallgatók, így a jövő orvosnemzedéke valós körülmények között szerzett tapasztalatok révén készülhet fel a változásokra.
Papp Melinda
A cikket a Semmelweis Egyetem Kommunikációs Igazgatósága tette közzé.
