Az egyetem munkatársai által beadott védőoltások száma - 2021. június 14.
301173 Összes oltás

Húsz évvel ezelőtt egy pénteki napon, január 3-án, dr. Szabó Zoltán szívsebész éppen egy bankban volt, mikor megszólalt a csipogója. Akkor még nem volt mobiltelefon, így gyorsan keresett egy nyilvános készüléket és arról hívta fel a titkárnőjét, aki elmondta: jelentették, hogy az Országos Baleseti Intézetben van egy potenciális szívdonor. Akkorra a Semmelweis Egyetem Ér- és Szívsebészeti Klinikáján (ma Városmajori Klinikai Tömb) már minden elő volt készítve ahhoz, hogy megtörténjen az első hazai szívátültetés. Dr. Szabó Zoltán hamarosan újabb telefonhívást kapott, s közölték vele, hogy a bizottság megállapította a donorjelölt agyhalálát, ezáltal megkezdődhetett a hazai szívtranszplantáció immár két évtizedre visszatekintő története. Bár, mint dr. Szabó Zoltán honlapunknak adott interjújában hangsúlyozta: sokkal korábbról kell kezdeni a történetet.

Egészen 1954-ig még komolyabb nyitott szívműtéteket sem végeztek sehol a világon. Ahhoz, hogy ez a technika elterjedjen, szükség volt az úgynevezett szívmotor kifejlesztésére (1953 USA); ez a gép biztosítja a vérkeringést a műtét ideje alatt. Dr. Szabó Zoltánt 1958-ban professzora Brünnbe küldte kollégájával együtt tanulmányútra, ahol már egy amerikai szívmotort használtak.

Az első hazai nyitott szívműtét (1960)

„Megnéztük, megpróbáltuk lerajzolni, s ennek alapján az akkori Irodagép-javító Vállalat elkészített számunkra egy szívmotort. Tizenhat műtétet hajtottunk végre ennek segítségével, majd végül egy pulikutyáért cserében kaptunk az Egyesült Államokból egy professzionális gépet” – emlékszik vissza Szabó professzor, aki akkoriban viszonylag új orvosnak számított a Városmajori Klinikán. Korábban Pécsett a kórbonctanon volt demonstrátor, majd a dr. Kudász József szívsebész professzor által vezetett pécsi Sebészeti Klinikára került. Ő vitte magával Budapestre, ahova 1956-ban „kalandos úton, egy autóbusz tetején” érkezett meg az akkor 27 éves doktor.

Dr. Szabó Zoltán, fotó: D. Kiss Balázs

Mindeközben a világon egyre többen készülődtek arra, hogy végrehajtsák az első szívátültetést. Az első végül Christian Barnard lett, aki 1967. december 3-án a dél-afrikai Fokvárosban sikeresen ültette át egy közlekedési balesetben meghalt 27 éves nő szívét egy 53 éves férfi mellkasába. „Kudász professzor nagyon szerette volna, ha kimegyünk Barnard-hoz, de nem kaptunk útlevelet, ami talán nem is volt baj. Az első próbálkozás után ugyanis sokan követték Barnard példáját, de igen magas volt a halálozási arány, Barnard első betege is csak 18 nappal élte túl a beavatkozást. Akkoriban még nem voltak megfelelő immunszuppresszív, vagyis a szerv kilökődését megakadályozó szerek” – mondja dr. Szabó Zoltán, aki azonban a 80-as évek elején, a nemzetközi kongresszusokon hallottak alapján már igencsak szégyellte, hogy Magyarországon még a szívátültetésre való felkészülés sem kezdődött el. A munka beindításához és felgyorsításához azonban még jól jött két impulzus. Az egyiket a Kossuth Rádió akkori, 168 Óra című műsora adta, amelyben egy magyar kardiológus arról beszélt, hogy nincs is szükség itthon szívátültetésre. A másik lökést egy Magyarországra látogató, és a klinikán előadást tartó szívátültetésen átesett idősebb amerikai patológus professzor adta, aki saját kivett szívét is felboncolhatta.

Az első hazai szívátültetést legalább 3-4 évig tartó koncentrált felkészülés előzte meg. A külföldi tanulmányutak után, először halottakon gyakoroltak, kivették majd visszavarrták a szívet, később kutyákat operáltak szívmotor segítségével. „25-30 nővért, asszisztenst készítettünk fel arra, hogy el tudják látni a mindenkori transzplantáltat percről percre, óráról órára. Ki kellett dolgozni egy párszáz oldalas könyvet is, melyben a transzplantáció protokollját rögzítettük” – emlékszik vissza a professzor.
Mikor minden készen állt, dr. Szabó Zoltán beült a Zsigulijába a diáival felszerelkezve és elkezdte járni az országot; meg kellett ismertetni a kórházakkal, az orvosokkal a szívátültetés lehetőségét, hiszen betegre – vagyis recipiensre -, valamint potenciális donorral is szükség volt. A most 48 éves Schwartz Sándort ma már szinte az egész ország ismeri, ő lett végül az első szívtranszplantáción átesett magyar beteg, aki ma is jól van, a műtét óta megnősült és két gyermeke született.

Schwartz Sándor a műtét után

„Gyerekek, ez működik” – valahogy így kiáltott fel dr. Szabó Zoltán, mikor az új szív a defibrillációt követően elkezdett dobogni. Az új szív megindulása minden első szívátültetést végző sebész és csapata számára igen nagy örömmel jár – jegyezte meg a professzor. „Másnap, egy szombati reggelen már ki is húzhattuk a tubust és le tudtuk kapcsolni a lélegeztető gépet. Ezt követően vittem Sándornak egy pohár narancslevelet, s azt gondoltam nyugodt hetünk lesz. Megegyeztünk ugyanis arról, hogy egy hétig nem hozzuk nyilvánosságra a műtétet, nem akartunk ugyanis addig, míg a beteg nincs teljesen rendben, elkapkodva bejelentést tenni.” A valóságban azonban kicsit másként alakultak a dolgok. Hétfő reggel fél hétkor csörgött a telefon, Surján László akkori egészségügyi miniszter érdeklődött, aztán a jött a sajtó is, még aznap délelőtt volt olyan újságíró, aki a klinika kerítésén átmászva próbált információhoz jutni.

Azóta összesen 207 szívátültetés történt az országban, ebből 190 műtétet a Városmajori Klinikai Tömbben hajtottak végre. Az első beavatkozás húsz éves évfordulójáról január 3-án jubileumi tudományos ülésen emlékeztek meg a Városmajori Klinikai Tömbben. A rendezvényen dr. Tulassay Tivadar rektor ezüst fokozatú Pro Universitate-díjat adományozott az első szívátültetést végző dr. Szabó Zoltánnak és dr. Bodor Eleknek, aki alig két héttel később végrehajtotta a második sikeres műtétet és Szabó professzor nyugdíjba vonulása után folytatta szívtranszplantációkat a klinikán. Őt követően dr. Szabolcs Zoltán végezte és végzi ma is ezt a munkát. DP