Amikor tavaly ősszel megalakítottuk a Semmelweis Egyetem vízilabdacsapatát (egyfelől nagy aktivitással a diákok részéről, másfelől komoly támogatói segítséggel, többek között dr. Merkely Béla közbenjárása révén, aki maga is a csapat aktív játékosa), mi magunk sem gondoltuk volna, hogy egy évvel később már nemzetközi tornán játsszuk a bronzmeccset. Pedig így történt: idén októberben rendezték meg az Eurobelgrade-ot, melyet a Belgrádi Egyetem hívott életre. Október 14-17. között négy sportágban (kosárlabda, futsal, röplabda és vízilabda) vívhattak meg egymással Európa neves felsőoktatási intézményeinek együttesei. A magyarokat két csapat képviselte: az ELTE futsal csapata és a SE pólós alakulata.
A rendezvény ötlete nem új keletű, a nagy elődöt az Euromilanot immár tizenegy éve rendezik meg. A sok helybeli sajátosságon túl a mi szempontunkból lényeges újdonságot a vízilabda megjelenése jelentette a programkínálatban. Így mikor értesültünk arról, hogy lehetőségünk lenne nemzetközi porondon bemutatkozni, nem haboztunk: a jelentkezés után, október 14-én reggel útra kelhettünk Belgrádba. A sofőrön és az edzőn kívül majd húsz semmelweises hallgató várta, hogy megmutassa, mire volt elég az eltöltött közös esztendő. Az első délután és este a szállás elfoglalásával és akklimatizálódással telt, utóbbi keretein belül (miután egyesült a teljes csapat, ugyanis aznap reggel még néhányan demonstráltunk a különböző évfolyamokon, illetve Merkely professzor úr is csak később tudott csatlakozni) megnéztük Belgrádot esti fényben.
Másnap időben felkeltünk és megreggeliztünk, körbejártuk Nándorfehérvár várát és elindultunk helyi attaséink segítségével az uszodához. Várakozással vegyes bizonyítási vággyal fogtunk neki a melegítésnek, első ellenfelünk ugyanis a Belgrádi Egyetem Testnevelés- és Sporttudományi Karának pólós társulata volt, gondoltuk, ha a nehezebbnek kikiáltott szerb együttest legyőzzük (ugyanis háromfős csoportunkban két másik szerb csapattal voltunk összesorsolva), akkor a belgrádi orvostanhallgatók ellen olyan nagy baj nem lehet. Az első meccsen nem is volt: az összeszokás hiányától még itt-ott döcögő játék ellenére mindenki nagyon jól vízilabdázott, mind egyéni teljesítményekben, mind csapatjáték szintjén jobbat nyújtottunk a szerb csapatnál. A győzelemtől kipirosodott arccal, mosolyogva, büszkén másztunk ki a medencéből a meccs végét jelző kürtszó után és volt is rá okunk, hiszen a 6 csapatos nemzetközi tornán a Semmelweis Egyetem vízilabdacsapata jelentette a magyar válogatottat, és remekül helyt álltunk. Ez a következő meccsre is igaz volt, ahol ugyan nem lőttünk ellenfelünknél több gólt, de csapatként remekül működtünk, még ha végül kikaptunk is.
(Zárójelben jegyezném meg, még a sportszerűség határain belül maradva, hogy Belgrádban, szerb csapat ellen játszottunk, s a túlerőt biztosítandó húszan voltak a cserepadon a hivatalosan engedélyezett tizenöt játékos helyett. Másnap ugyanezen csapat színeiben pedig már vízbe szállt a felnőtt szerb válogatottal olimpiai ezüstérmes (!) Vujaszinovics, aki hét évig játszott a világ legjobb csapatának tartott Pro Reccóban, jelenleg pedig az alig gyengébb Partizan Beograd kapitánya…)
Minden zavaró körülmény ellenére büszkén távoztunk az uszodából, hogy aztán egy impozáns éjszakai városnéző villamostúra után kipihenve magunkat felkészülhessünk a bronzmeccsre. Az ellenfél az az olasz csapat volt, amelyik egész Milánóból gyűjtötte az egyetemista pólósokat, és amelyik néhány kölcsönkért szerb játékossal megtűzdelve állt ki ellenünk. Ekkorra már mindenki csak a bronzérmet és az azzal járó kupát látta maga előtt, így habár 2-0-ra még az olaszok vezettek, az egyenlítést követően elhúztunk, és ők már csak megközelíteni tudtak bennünket.
Így hódítottuk el az Eurobelgrade 2011 harmadik helyét vízilabdában, miközben remek közösséggé kovácsolódtunk össze és rengeteg új, külföldi ismerőst szerezhettünk. A hazaúton már mindenki az élményeiről mesélt, hogy aztán hajnali kettőkor, miután kipakoltunk a Nagyvárad téren, valamennyien hazamenjünk kipihenni az utazás fáradalmait.17 órával később pedig már szokásos módon gyülekezzünk a Sportmax Hegyvidék uszodájában, alig várva, hogy ismét vízben lehessünk.
Ez tehát a krónikája az egyetem új, talán legtöbb hallgatót felsorakoztató csapatának (most több mint negyvenen vagyunk, 95 százalékunk jelenlegi hallgató, a többiek pedig már végzett orvosok, támogatók, illetve játékostárs egyetemünk kardiológia professzora is).
Edzőnk, Katona Csaba értékelése így hangzott: „Nagyon fontos időszakon vagyunk túl. A belgrádi torna előtt elmondtam a játékosoknak – akik nem mellesleg Európa egyik legrangosabb egyetemén állnak helyt nap, mint nap, hogy aztán hetente két alkalommal még az esti edzésen is teljesítsenek -, számunkra ez a torna egy mérce volt. Tudni akartam, hogy jó irányba haladunk-e, illetve azt, hogy hogyan sikerül majd beépíteni az újonnan érkező embereket. Magamban persze reméltem, hogy jó eredményre leszünk képesek, és igyekeztem ezt úgy elérni a fiúknál, hogy ne rakjak terhet rájuk. Mindent összevetve a tornán elért harmadik helyezés óriási siker, hiszen az előttünk végző két szerb csapat fizikálisan, valamint az összeszokottságot nézve is messze előbbre tart, mint mi, előttünk jár, de még így is voltak olyan momentumok, amikor kombinatív és ötletes játékunkkal közel tudtunk kerülni hozzájuk. A munkát folytatjuk, terveink szerint jövőre indulunk a Budapest-bajnokságban. Büszke vagyok a csapatomra!”
A dobogós csapat névsora: Szász Péter, Kasza Ádám, Kaszás Gábor, Geiszelhardt Bence, Sipos Csaba, Merkely Gergő, Merkely Béla, Jancsó Máté, Legeza Péter, Magyar Balázs, Pálkovács Roland, Vincze Gábor, Kallos Kalle, Drajkó Zsombor, Drajkó Balázs, Vértessy Dániel, Kesztyűs Artúr, Arató Roland, Winkler Viktor, Lehoczky Győző. Edző: Katona Csaba.
Külön köszönettel tartozunk Merkely professzor úrnak a támogatásért és Winkler Viktornak a busz biztosításáért!
Jancsó Máté
