(Bécs, 1864 – Budapest, 1939)
Orvosi tanulmányait a budapesti Orvoskaron végezte, ahol 1888-ban egyetemes orvosdoktorrá avatták. Ötödéves korától, 1887-től gyakornokként, majd 1890-től 1895-ig tanársegédként működött az elmekórtani tanszéken. 1891-ben Frankfurtban dolgozott Karl Weigert tanár mellett. 1893-ban a kollokvium elengedésével magántanári képesítést szerzett az idegkór- és gyógytanból. 1895-ben a budapesti Erzsébet-kórház és az általános poliklinika rendelőorvosa lett. 1899. szeptember 15-én rendkívüli egyetemi tanári címmel tüntették ki. 1903-ban megbízást kapott a budapesti büntetőtörvényszéken felmerülő elmeorvosi teendők ellátására. 1906-ban az I. sz. anatómiai intézetben agylaboratóriumot rendezett be, melyet 1912-ben a Brain Commission interakadémiai agykutató intézetté nyilvánított. Ugyanekkor megbízták az agyszövettani intézet vezetésével, melyet nyilvános rendkívüli tanárként látott el. 1925-ben az elme- és idegkórtan nyilvános rendes tanára. 1914-től az MTA levelező, 1926-tól rendes tagja, majd 1938-ban az akadémia titkárává választották. Számos, nemzetközileg is elismert kutatást végzett, ezek mellett a Laufenauer Károly kezdeményezte hazai neuro-hisztológiai iskola igazi megteremtőjeként tartják számon.
