(Kolozsvár, 1858. június 7. – Budapest, 1921. december 21.)
Idegkórtan (1893), IV. Belgyógyászati tanszék (1902) (első tanszékvezetők csoportja)
Jendrassik Jenő élettan tanár fia, a gépészmérnök és feltaláló Jendrassik György nagybátyja. Kolozsváron született, ahol édesapja az ottani egyetem, illetve akkor még az annak elődjének számító orvos-sebészi tanintézet tanára volt. Fia tőle kapta indíttatását az orvosi pálya felé. Tanulmányait már a budapesti orvoskaron kezdte meg, mivel édesapja időközben itt kapott tanári állást. Orvosi oklevelét 1880-ban kapta, majd pályafutása Wagner János belklinikáján indult. A nyolcvanas években hosszabb tanulmányutakat tett (1883: Lipcse és München, 1884: Bécs), melyek során 1885-ben eljutott Jean-Martin Charcot híres, a párizsi Salpêtrière-ben működő intézetébe, ahol az ideggyógyászatban képezte magát. Hazatérve 1887-ben az idegkórtan magántanára lett. Bár munkássága javarészt a neurológia körébe sorolható, kiemelkedő képességeit a belgyógyászatban is kamatoztatta, amit ő egyébként is az ideggyógyászat alapjának tekintett. Még 1885-ben fedezte fel a higanytartalmú, eladdig csak hashajtóként alkalmazott kalomel vízhajtó hatását, egyben kidolgozta a csupán vízhajtáshoz szükséges adagolást. A gyógyszer ilyetén való használata ezután külföldön is elterjedt. Klinikai gyakorlatára és kísérleti eredményeire alapozva dolgozta ki reflextanát. Nevét egy műfogás is őrzi, amelyet a térdreflex kiváltásánál használnak. 1893. szeptember 1-jétől az idegkórtan nyilvános rendkívüli tanára, s mint ilyen heti 5 órában tartott előadást a II. sz. Belklinika tantermében, egyben a klinika laboratóriumát is vezette. A beteganyagot a klinikáról és az Irgalmas-kórház ápoltjai közül válogathatta. 1899. augusztus 6-án tanári jogosítványát az egész belgyógyászatra kiterjesztették. Foglalkozott az ekkortájt divatossá váló hipnózissal, hozzájárulva annak túlzásoktól mentes, tárgyilagos értékeléséhez. Figyelme 1896-tól fordult az örökölhető idegbetegségek, egy akkortájt ugyancsak közérdeklődést kiváltó téma iránt. Bevezette a heredo-degeneratio fogalmát, kutatásai alapján meghatározta e kórcsoport jellemzőit. Beható tanulmányokat végzett a századforduló táján tömegessé váló neuraszténia és hisztéria kórképeivel kapcsolatban. Foglalkozott a gondolkodás mechanizmusával, iránymutató megállapításokat tett a lázcsillapítás kérdésében, illetve a Basedow-kór kóroktanával kapcsolatban. 1902-ben megszervezte a IV. Belgyógyászati tanszéket, egyben Korányi Sándornak adta át az idegkórtan oktatását. Nyilvános rendes tanári kinevezését 1903. március 19-én kapta meg. 1908-ban a korábbi feladatai mellett átvette a II. sz. Belklinika igazgatását is, amely feladatkört egészen haláláig ellátott. Munkássága érintette a magyar orvosi szaknyelv művelését is. Az 1891-ben Hőgyes Endre kezdeményezésére, a Királyi Magyar Természettudományi Társulat kebelében megalakított első magyar élettani társulás egyik alapító tagja és első jegyzője (titkára) volt). 1898-ban az Akadémia levelező, 1918-ban rendes tagja lett. A Budapesti Orvostudományi Egyetem 1960-ban tiszteletére emlékérmet és díjat alapított, amellyel az orvosi-élettani tudományok köréből származó, önálló kutatáson alapuló kiváló munka szerzőjét jutalmazza.
(Főbb munkái: A szervi szívbajok kórtana és orvoslása. Bp., 1891.; A belorvostan tankönyve. Bp., 1910-1914.; Belorvosi diagnosztika. Bp., 1921.)