(Budapest, 1875. november 30. – Budapest, 1929. október 23.)
Tanszék: Gyermekgyógyászati Klinika 1929.
Apai nagyapja textilfestőmester volt, édesapja Baross Gábor munkatársaként vett részt a hazai postahálózat kiépítésében. Pál két leánytestvére még gyermekként meghalt, ő egyedül érte meg a felnőttkort. Középiskoláit Budapesten végezte, orvosi tanulmányait Lausanne-ban kezdte, de később itthon folytatta. 1897. szeptember 21-én szerzett diplomát a budapesti orvosi karon, ahol Fodor József avatta orvosdoktorrá. Pályája kezdetén ifj. Bókay János mellé, a Stefánia Szegény Gyermekkórházba került, amely már akkor lényegében az egyetem klinikájaként működött. 1899-1901 között hosszabb tanulmányutat tett. Előbb Adalbert Czerny breslau-i (ma Wroczlaw) gyermekklinikáján volt tanársegéd, ahonnan ismét Lausanne-ba, majd rövid időre Párizsba, a Pasteur Intézetbe utazott. 1901-ben hazatérve a budai Irgalmasrend kórházában lett a gyermekosztály főorvosa. Itteni munkássága során ismerte fel, hogy a csecsemők anyagcseréjének összeomlása a szervezet só-víz háztartása zavarainak tudható be. Ezzel a felismerésével jócskán megelőzte korát. 1907-ben magántanári képesítést szerzett Budapesten A gyermekkori betegségek szemiotikája tárgykörben. Katonai járványkórház parancsnokaként vett részt a világháborúban, majd 1916-tól a fővárosi gyermekkórház főorvosa, 1918-tól az anya- és csecsemővédelem országos biztosa lett. Ugyanebben az évben kapott egyetemi nyilvános rendes tanári kinevezést a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem akkor szerveződő Orvostudományi Karának gyermekgyógyászati tanszékére. A hamarosan bekövetkezett uralomváltás miatt az egész egyetemnek menekülnie kellett, előbb Budapestre, majd 1923-ban az őt befogadó Pécsre. A fővárosban töltött időszak során, az 1921/22. tanévben őt választották a száműzött egyetem rektorává. Klinikáját Budapesten átmenetileg a Fehér Kereszt Gyermekkórház fogadta be. Az Országos Stefánia Szövetség az ő kezdeményezésére indította el 1916-ban a gondozónők képzését a Központi Védőnőképző Iskola keretében. Az itt végzettek lettek az ún. Heim-nővérek. 1929-ben mestere, Bókay János nyugalomba vonulásával meghívták a budapesti tanszék élére, de röviddel később váratlan halála derékba törte addig is tartalmas, de még sokkal többet ígérő pályafutását.
Munkássága során, mely a pécsi években teljesedett ki igazán, foglalkozott még a tuberkulin-allergiával, a csecsemőkori táplálkozás zavaraival, illetve a táplálás alapelveivel, a csecsemőintoxikáció patológiájával, az anyatej és a vitaminok fontosságával stb.
Tagja volt a Magyar Királyi Orvosegyesületnek, a Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulatnak, a Szent István Akadémiának, a Deutsche Gesellschaft für Kinderheilkunde-nak, a Magyar Gyermekorvosok Társaságának, melynek 1929-ben elnöke is volt, hasonlóképpen a Fehér Kereszt Országos Lelencház Egyesületnek. 1919-1929 között társszerkesztője volt a Monatschrift für Kinderheilkunde, illetve 1927-1929 között az Archiv für Kinderheilkunde c. folyóiratoknak.
Főbb munkái: A leukocytes a gyermekkori pneumonia és diphtheria folyamán. Bp., 1901.; Az anya által való szoptatásról és a tejelválasztás fokozásáról. Bp., 1901.; A cyclikus albuminuriák a gyermekkorban. Bp., 1904.; A tuberculinreactio a vörhenyhez és a kanyaróhoz való vonatkozásban. Bp., 1908.; Általános haematologia (Preisich Kornéllal). Bp., 1908.; A parenterális infectiók és a csecsemők táplálkozási zavarai Bp., 1913.; A csecsemők pneumoniájáról. Bp., 1914.; A dajka- és csecsemőotthonokról, a csecsemőkórházról. Bp., 1916.; A csecsemővédelem fontosságáról. Bp., 1920.; A gyermekek táplálkozása. Bp., 1926.; A világrahozott syphilis (szerk.: Guszmann Józseffel és Engel Károllyal. 1928).
Nyughelye: Budapest, Fiumei úti temető 36-2/0/1/26 (a síremlék ifj. Vastagh György alkotása).
