(Pest, 1856. augusztus 15. – Budapest, 1919. október 20.)
Dékán: 1900/01 – 1901/02
Bókai János fia, ifj. Bókay János bátyja. Orvosi tanulmányait Budapesten végezte, bár a harmadévet Strassburgban töltötte, ahol Recklinghausen, Hoppe-Seyler, Kussmaul és Lücke előadásait hallgatta. Az előbbi két professzor laboratóriumaiban is dolgozott. Oklevelet 1879. november 29-én szerzett, de már 1878-tól gyakornokoskodott Korányi Frigyes klinikáján, és 1879 júniusától tanársegédként működött a gyógyszertani és általános kórtani tanszéken Balogh Kálmán mellett. Professzora oldalán részt vett az Orvosi műszótár összeállításában, majd a Schwartzer Ottó-féle Orvosi Szemle szerkesztésében, sőt Balogh távollétében az Orvosi Hetilapot is szerkesztette. 1881-ben az új épületbe költöző Korányi-klinikán lett második, majd egy év múlva első tanársegéd. Még 1882 nyarán körbeutazta Közép-Európa fontosabb egyetemeit a belgyógyászati oktatás tanulmányozása végett. 1882 végén a budapesti Orvoskar magántanárrá habilitálta a belgyógyászati physikai vizsgáló módszerek tárgykörében. 1883 áprilisában a kolozsvári egyetem meghívta az általános kórtani és gyógyszertani tanszék élére, a Budapestre távozott Hőgyes Endre helyére. 1886-ban a VKM megbízásából németországi tanulmányútra indult. Hazatérte után, novemberben a kolozsvári egyetem mellett működő Karolina országos közkórház főorvosa lett. Kolozsvári működése alatt egyszer kari jegyző (1886/87), egyszer dékán (1887/88), majd prodékán volt (1888/89). 1890. február 22-én a budapesti gyógyszertani tanszék professzora lett, de a tanszéket csak júniusban foglalta el. A korszerű gyógyszertani és kórélettani kutatások fellendítése mellett sokat tett a hazai gyógyfürdők elismertetéséért és a gyógyvizek alkalmazásáért. 1889-ben az Országos Közegészségi Tanács rendkívüli, majd 1893-ban rendes tagja lett. 1892-ben megalapította a Magyar Orvosi Archívum c. szaklapot. 1896-ban magyar nemességet kapott, és az Akadémia levelező tagjává választotta. Sokat tett Pestszentlőrinc fejlesztéséért. A kerület ma Bókaytelepnek nevezett negyede az ő tulajdona volt, melyet felparcelláztatott, egyes területeket közhasználatra (pl. iskolaépítés) engedett át. Huzamos ideig az Országos Balneológiai Egyesület elnöke volt, és komoly szerepet játszott Budapest fürdővárossá fejlesztésében. 1902-ben csatlakozott a budapesti Pátria szabadkőműves páholyhoz. 1905-től a magyarországi páholyok helyettes nagymestere, majd 1915-ben nagymestere lett.
(Főbb munkái: Vénygyűjtemény I-IV. Bp., 1889; Újabb gyógyszerek. Bp. 1891.; Gyakorlatilag fontosabb mérgezések. in: Belgyógyászati kézikönyv I-II. Bp., 1896.; Újabb gyógyszerek és gyógymódok, az Orvosi Hetilap melléklete 1894 óta.; Semmelweis serlegbeszéd. Bp., 1912.)
