Mély fájdalommal tudatjuk, hogy 2025. augusztus 12-én reggel hosszan tartó, súlyos betegség következtében örökre elaludt kedves kollégánk és barátunk, Kovács Attila, sokak Attija.
Attilát az egyetemen szinte mindenki ismerte, ahogy ő is ismert mindent és mindenkit – nincs olyan klinika, intézmény, szervezeti egység, ahol ne járt volna fotózni, ahol ne mozgott volna otthonosan. Hiszen az egyetemet valóban a második otthonának tartotta, a Semmelweis Polgárokat pedig szinte családtagjainak. Távozásával pótolhatatlan veszteség érte az egész Semmelweis Családot.
Három rektorral dolgozott közösen, személyiségéről sokat elmond, hogy mindegyikükhöz szívélyes kapcsolat fűzte, ahogy az egyetem valamennyi vezetőjéhez – de számára ugyanolyan kedves volt minden Semmelweis Polgár. Az évnyitókat, diplomaátadókat, a Semmelweis napi évzárókat és más ünnepi eseményeket ugyanolyan szívvel-lélekkel, végtelen profizmussal örökítette meg, mint a hallgatói eseményeket és gólyatáborokat, az új műtéti eljárásokat vagy a különböző fejlesztéseket, építkezéseket. Fotózott rendezvényeken, sportversenyeken és hangversenyeken, a Sándor-palotában, a Terrorelhárítási Központ (TEK) gyakorlatai során, kutatócsoportok munkája közben, az egyetem legkülönbözőbb helyszínein a műtőktől az osztálytermeken és laborokon át a menzáig – mindenütt, ahol éppen az egyetemi élet fontos pillanatai zajlottak. De fotózott mindenhol máshol is, akár az utcán járva-kelve, mert a fényképezés nemcsak hivatás volt számára, amelyet a legmagasabb nívón művelt, hanem hobbi, kedvtelés, szenvedély és művészet is. Egyik legnevezetesebb fotósorozata a koronavírus-járvány alatt készült. Kovács Eszter, az akkori kommunikációs igazgató nehéz szívvel hívta fel őt 2020 tavaszán, hogy szükség lenne rá a klinikákon, hogy megörökíthesse a rendhagyó helyzetet. Azonnal igent mondott és zokszó nélkül, mondhatni örömmel tette a dolgát beöltözve a frontvonalon, mert tudta, hogy munkája fontos – és mint később kiderült, történelmi jelentőségű: a Semmelweis Egyetem lett az egyetlen intézmény, amely fotósorozatot tudott megjelentetni a COVID-19 által okozott helyzetről. A sorozat 2021-ben jelent meg és az egész magyar sajtót bejárta. Attila nagyon büszke volt ezekre a képeire, még évek múltán is szívesen emlékezett meg róluk.
Attila korábban bankban dolgozott, ám kreatívabb munkára vágyott, ezért kezdett el rendezvényeken fotózni – van olyan, itt dolgozó kolléga, akinek ő volt az esküvői fotósa is. 2011-ben kezdett el dolgozni a Semmelweis Egyetemen fényképészként. Az abban az évben rendezett Bormustrán készült képeivel hívta fel magára a figyelmet, ezt követően ő vált a második, hivatalos, összegyetemi fotóssá, ám az első dedikált egyetemi fényképésszé, akinek ez volt az egyetlen és fő feladata. Ő készítette el az első illusztratív stock képeket az intézmény különböző tevékenységeiről, egészen új vizuális megjelenést hozva az egyetemi honlapok arculatába. Remek meglátásai voltak és nem sajnálta az időt az utómunkára se, ami az ilyen képeknél elengedhetetlen. Az egyik első projektjében daganatos betegségben szenvedő gyerekekről készített képeket a Gyermekgyógyászati Klinika Tűzoltó utcai részlegében – már ezeken a fotókon is megmutatkozott különleges képessége és empátiája, a fotóin a gyerekek mosolygósan néznek a kamerába. Nevéhez fűződik az egyetemi fotóarchívum felépítése, amely jelenleg 220 ezer képet tartalmaz – ebből mintegy 110 ezret Attila készített, ami szintén jelzi, hogy kitörölhetetlen nyomot hagyott az egyetem életében. Hihetetlenül sok munkát fektetett az archívum felépítésébe, ő választotta ki és telepítette a programot, és nemcsak a saját, friss képeit töltötte fel, de összegyűjtötte a CD-ken található régi képeket és még a Központi Levéltárral is együttműködött, hogy onnan is kerüljenek fel régi, történelmi jelentőségű fotók a digitális archívumba. Ő válogatta hónapról hónapra a borítóképeket a nyomtatott Semmelweis újsághoz, számos egyetemi könyv és kiadvány képanyagát állította össze, ahogy az első egyetemi karácsonyi képeslapokat is ő készítette.
Hihetetlenül büszke volt rá, hogy itt dolgozhat és olyan dolgokba is belepillanthat, amelybe jóformán senki más. Az intézmény minden szegletét és aspektusát ismerte, és nem csupán azért, mert fotósként valóban mindenhova és mindenkihez bejárása volt. Igazi, szívből jövő kíváncsiság hajtotta. Nagyon érdekelték a természettudományok, a biológia és a fizika is – áldásként élte meg, hogy mindezekhez a területekhez munkája révén még közelebb kerülhet. Valóban sajátjának érezte Semmelweis Ignác tanítását, hiszen soha nem elégedett meg azzal, hogy elvégzi a kötelező feladatát és elkészíti a képeket. Mindig többet akart tenni, igyekezett mindig jobb és jobb fotókat csinálni. Rendszeresen elkísérte a kommunikációs igazgatóság munkatársait interjúkra, ilyenkor a beszélgetésekre is legalább olyan gondosan figyelt, mint a közben megszülető képekre. Előfordult, hogy az újságírónál is hamarabb megértett bizonyos témákat, főleg ha például képalkotásról vagy egyéb technikai dolgokról volt szó. Ez utóbbi terepen is otthonosan mozgott, szintetizátorokat bütykölt és rakott össze szabadidejében.
Mindig lehetett rá számítani, a leglehetetlenebb helyzetekben is. Gyakran fordult elő, hogy az utolsó pillanatokban volt szükség a honlapra egy fotóra, hozzá azonban ilyenkor is, akár késő este is fordulhattak a munkatársak. Az Attilával való Messengeres forródrótra többször is szükség volt, hogy az egyetemi honlapon tartani tudjuk az előre ütemezett megjelenéseket. A kisujjában volt a fényképészet, ahogy a fotóarchívum is, úgy ismerte a több százezres adatbázist, mint a saját tenyerét, vizuális érzéke pedig biztos pontot jelentett minden, itt dolgozó munkatársnak.
Együtt lélegzett az egyetemmel, az itt történtekkel, ha szükség volt rá, mint fotósra, kérdés nélkül ment és végezte a dolgát. Mindig, mindenki számíthatott rá. Mi, a Marketing és Kommunikációs Főigazgatóság munkatársai azonban nemcsak az egyetem fényképészétől búcsúzunk, hanem egy végtelenül kedves, türelmes, odaadó kollégánktól, egy igazi barátunktól is. Úgy emlékszünk vissza rá, mint egy kiegyensúlyozott, alázatos személyre, aki nem volt a szavak embere, nem nagy hanggal hívta fel magára a figyelmet, hanem azzal, hogy mindig beolvadt a helyzetbe, eggyé vált a témával és a kamerájával, sosem volt fontosabb vagy kevésbé fontos feladat, csak az alázat és a profizmus.
Attila a végsőkig küzdött a betegségével és mindent bevetett annak érdekében, hogy ő legyen az, akin nem fog ki a kór. Bízott abban, hogy felépülhet, mert élni, utazni, túrázni, fotózni akart – mindazt, ami az élete volt. Mélyen vallásos emberként elfogadta, amilyen sorsot Isten szánt neki, de hitt abban is, hogy felépülhet. Tervei voltak, szeretett volna még egyszer elutazni az Egyesült Államokba és az volt az álma, hogy lássa a sarki fényt. Erre sajnos már nem kerülhetett sor, de a betegágyon sem vesztette el humorát, alázatosságát. Az utolsó napjaiban is segíteni akart még kollégáinak, ekkor is azt kérte, legyen rajta a fotókkal kapcsolatos leveleken.
Kedves Attila!
Hiányod máris elképesztő fájdalom számunkra, de mi, akiket itt kellett hagynod, próbálunk erőt meríteni abból az életkedvből, kitartásból és szorgalomból, ami Téged jellemzett. Kitörölhetetlen nyomot hagytál nemcsak a Semmelweis Egyetem, de a mi életünkben is. Soha nem feledünk Téged, a veled kapcsolatos emlékeinket és képeidet, melyek örökre megőrzik nevedet az egyetemi honlapokon, az egyetemi újságok címlapján, az intézmény falain, az archívumban, vagy abban a rengeteg, különböző médiumban megjelent cikkben, amely átvette fotóidat.
Isten áldjon Téged és adjon minden egykori kollégádnak, szerettednek megnyugvást! Emléked örökre szeretettel és hálával őrizzük.
Marketing és Kommunikációs Főigazgatóság
Válogatás Kovács Attila fotóiból
Galéria
