Bimal Dey: Nem tettem mást, csak átültettem azt, amit a Semmelweisen tanultam

Hogyan került a Semmelweis Egyetemre?  

Eredetileg nem is orvos akartam lenni, középiskolásként a matematika és a fizika voltak a kedvenceim, atomfizikusnak készültem. Emlékszem, apám egyszer megemlítette, hogy szerinte jó orvos válna belőlem. Miután Banglades 1971-ben kikiáltotta a függetlenségét, az elkövetkező években több kelet-európai ország is ösztöndíjakkal támogatta a hazámat. Mivel 40 ezer diák közül a második legmagasabb pontszámot értem el az országos tanulmányi rangsorban és kiváló eredménnyel érettségiztem, így négy-öt külföldi ösztöndíjat is megajánlottak nekem. Ezek közül végül a budapesti orvosképzést választottam. Amikor ezt közöltem apámmal, bár fájt a szíve, hogy külföldre megyek, annak nagyon örült, hogy végül az orvosi pálya mellett döntöttem.   

Emlékszik az első napokra?

1978. szeptember 16-án érkeztem ide, és most, 48 évvel később épp ugyanezen a napon tértem vissza Budapestre egy találkozóra. Amikor ez tudatosult bennem, kirázott a hideg. Emlékszem, ködös, szürke idő volt, már kezdett lehűlni, amit az otthoni éghajlat után szokatlannak találtam. Ott álltam 18 évesen, egyedül, távol a családomtól… Olyan élénken él az emlékeimben ez a nap, mintha csak tegnap történt volna.

Javasolta, hogy magyarul folytassuk a beszélgetést. Hogyan sajátította el ilyen jól a nyelvet? 

Úgy, hogy én az orvosképzést még az idegen nyelvű oktatás indulása előtt végeztem el. Az egyetem megkezdése előtt kilenc hónap intenzív nyelvi és szaktárgyi előkészítő kurzuson vettem részt. Pár hónap alatt olyan stabilan megtanítottak magyarul, hogy a téli szünetre már 2-3 oldalas fogalmazásokat tudtunk írni. A tanárunk kizárólag magyarul beszélt hozzánk. Csak egyszer tudta egy csoporttársunk kibillenteni a szerepéből, akkor döbbentünk rá, hogy ő mindvégig értett angolul is!  

Milyenek voltak az egyetemi évek? 

Magyarország olyan nekem, mintha az otthonom lenne. Minden napot élveztem a Semmelweisen. Alacsony, vézna fiú voltam, szerettek a csoporttársaim. Pitlik Ervin, Gáncs László és Kucsinka Katalin hallgatótársaimmal a mai napig rendszeresen tartjuk a kapcsolatot, ők rengeteget segítettek nekem, amikor hétvégente a családomtól messze egyedül éreztem magam. Már harmadéves voltam, amikor megnyugodtam, hogy valóban nekem való az orvosi pálya, hiszen jól tudok kapcsolódni az emberekhez, tisztelem őket és figyelemmel fordulok feléjük. A tanulmányaim során mindig jelesre vizsgáztam, 5,00 átlaggal abszolváltam. Sajnos a diplomaátadómra nem tudtak eljönni a szüleim, így a barátaim kísértek el. Több ezren voltunk az ünnepségen, Somogyi Endre volt akkor a rektor és Fonyó Attila a dékán – micsoda nagy emberek voltak, mégsem számított nekik, hogy ki honnan érkezett! Most is megérint, ahogy erről beszélek. Amikor az én nevemhez értek, így szóltak: „Ez a bangladesi kolléga úr, kérem szépen, kitűnően fejezte be a tanulmányait az elsőtől az utolsó évfolyamig, kérem, gratuláljanak neki!” Ekkor mindenki tapssal köszöntött. Fonyó Attila még viccelődött is, hogy milyen unalmas a leckekönyvem!  

Voltak emlékezetes tanárai? 

Szerencsés embernek tartom magam, hogy élőben hallgathattam Szentágothai János anatómus professzor előadásait, aki iránt elmondhatatlan tiszteletet érzek. De Châtel Rudolffal, aki Fonyó Attila után lett az ÁOK dékánja és rengeteget segített a nemzetközi hallgatóknak, nagyon jó, mondhatni családias kapcsolatot ápoltam. Holló Istvánt szintén az elsők között említeném, aki egy lángelme volt és számos újítást vezetett be a kurrikulumban. Az akkori I. Sz. Belgyógyászati Klinikán volt igazgató, ahol én is gyakornokoskodtam. Az ő közbenjárásának köszönhető, hogy első nemzetközi hallgatóként állami elismerésben részesültem. Soha nem felejtem Csaba György biológus csodás előadásait és az általa írt tankönyvet. Csanda Endre neurológus nagy tiszteletnek örvendett a hallgatók körében, mert bár sokat követelt, ugyanakkor kiváló színvonalon oktató, odaadó pedagógus volt. Antoni Ferenc rektornál kétszer is vizsgáztam, ő ajánlotta, hogy TDK-zzak. Szécsény Andor rektorra, Tulassay Zsolt belgyógyászra – akihez idővel baráti viszony fűzött –, és Tulassay Tivadar rektorra is élénken emlékszem, de nem lenne teljes ez a lista Simon Tamás és Palkovits Miklós említése nélkül. Ha ki kellene emelnem, hogy ki az a tíz szakember, aki az orvosi pályámra legnagyobb hatással volt, akkor közülük legalább hatan a Semmelweishez lennének köthetőek. A harvardi rezidens diákjaim gyakran nekem szegezik a kérdést, hogy hogyan emlékszem ennyi év távlatából is olyan biokémiai ismeretekre, mint például a Szent-Györgyi–Krebs-ciklus? Büszke vagyok az első három-négy egyetemi évemre, a budapesti elméleti orvostudományi oktatást ugyanis egyedülálló színvonalúnak tartom. Amikor tanítok, mindig eszembe jutnak az egykori mentoraim.  

Mi az, amiből a tárgyi tudáson túl azóta is profitál? 

Nagyon elhivatott tanáraim voltak, akik fáradhatatlanul állították össze az egyetemi jegyzeteket, amikből a vizsgákra készültünk. Tőlük tanultam a hivatástudatot, az odaadást. Amivé váltam, azt tőlük tanultam, nem tettem mást, csak átültettem azt, amit a Semmelweisen tanultam! Szerencsésnek tartom magam és hálás vagyok érte, amit tőlük kaptam. 

Mi az, amire különösen büszke? 

2005-ben fogalmazódott meg bennem, hogy szeretném viszonozni, amit a szülőhazámnak, Bangladesnek köszönhetek. Onkológusként elkezdtem hazalátogatni, és lassan sikerült támogatókat állítanom a kezdeményezés mögé. A Massachusetts General Hospitalon belül létrehoztunk egy csapatot, amelynek közreműködésével a bangladesi kormány elindította az ország csontvelő-átültetési programját. Az első transzplantációt 2014. március 10-én végeztük el, aminek az orvosi csapat egyik vezetőjeként én is részese lehetettem. 

Spontán embernek tartom magam, ugyanakkor hiszem, hogy a változás a mi kezünkben van. Sok egyesült államokbeli nővér, amikor elkísér Bangladesbe, megrendül a szegénységet, az ottani kórházi körülményeket, a földön fekvő embereket látva. Azt szoktam nekik mondani, hogy „rendben, most sírjátok ki magatokat, de aztán mondogassátok magatoknak, hogy semmi sem lehetetlen! Lehet, hogy nem tudunk mindent megoldani, de ha kicsit elő tudjuk mozdítani a változást, akkor ezt kell tennünk!” 

Mik azok az elvek, amelyek még meghatározóak az életében? 

Van néhány példaképem, mondhatni gurum, akik a mai napig nagy hatással vannak rám. Az első az édesapám, aki egyszerű, de becsületes és eszes ember volt. Rengeteget tanultam tőle. Hitte, hogy minden emberben van valami jó, még a legádázabb ellenségünkben is, és először ezt a jót kell megtalálnunk a másikban. Amikor kiváló eredménnyel zártam a középiskolát, megkérdeztem tőle, hogy meg van-e velem elégedve. „Igen, nagyon szépen csináltad, de ne feledd, mindig van hová fejlődni!” – felelte, és ezt tanítom én is a hallgatóknak a klinikai gyakorlat során. A másik gurum, akit gyakran vezetés közben is hallgatok, Rabindranáth Tagore indiai költő-zeneszerző, az első nem európai irodalmi Nobel-díjas. De nagy hatással volt rám Tolsztoj „A három kérdés” című példázata is, e szerint igyekszem élni a mindennapjaimat is. Ennek szellemében a legfontosabb számomra mindig a jelen pillanat, a legfontosabb személy most épp te vagy, akivel beszélek, és a legfontosabb cselekedet az, hogy jót tegyek veled. Ezt én szó szerint veszem: ha valaki egy kérdéssel-kéréssel fordul hozzám, azt mindig nagyon komolyan veszem, az időmet-energiámat nem kímélve, mert hiszek abban, hogy a sors rendelte így, még ha a családom néha neheztel is rám emiatt.  

Dőtsch Judit 
Fotó: Bimalangshu Dey; borító portré: Beth Israel Lahey Health