1. A közösség támogatása és az, hogy beszélünk a veszteségünkről, már sokat segít a gyászfeldolgozásban!
A halálról Magyarországon és Európa nagy részében hagyományosan „nem illik” beszélni. „Akármerre nézünk, a boldogság és a fiatalság illúziója vesz körül minket, a valóságban és a közösségi médiában is mindenki a legjobb, legszebb oldalát akarja mutatni. Ebbe az idealizált képbe egy szomorú, gyászoló ember egyszerűen nem illik bele” – magyarázta dr. Hegedűs Katalin. Individualizált társadalomban élünk, ahol a közösségi rítusok eltűntek vagy kiüresedtek: ma már nincsenek divatban a halotti torok, vagy épp a siratóasszonyok, pedig ezek lényege épp az volt, hogy segítsék a lezárást és a veszteség feldolgozását a közösség erejével. Dr. Hegedűs Katalin szerint fontos, hogy osszuk meg érzéseinket másokkal, beszéljünk arról, min megyünk keresztül – akár rokonokkal, családtagokkal, barátokkal, munkatársakkal, esetleg pappal vagy lelkipásztorral, mentálhigiénés szakemberrel. „Ha valamilyen, a halálhoz, gyászhoz kapcsolódó szokás, közösségi élmény megőrződött, azt próbáljuk meg továbbra is fenntartani: ilyen lehet, hogy halottak napján az egész család együtt elmegy a temetőbe és felkeresi az elhunyt hozzátartozók sírját” – hívta fel a figyelmet az egyetemi docens.
Mikor forduljunk szakemberhez segítségért?
„A legtöbb gyász átéléséhez nincs szükség professzionális segítségre” – mondta el dr. Hegedűs Katalin. Szerinte sokan keresik fel a terapeutákat azok közül, akiket valamilyen veszteség ért, de a gyászolók nagy része magától is végigmegy azon az úton, amelyet egy terápia során járna be. „Ugyanakkor vannak komplikált gyászok, ilyen lehet például, ha valaki saját maga talál rá szerettére, aki önkezével vetett véget életének. Ez az élmény okozhat olyan lelkiállapotot, amelyet nem tud magában feldolgozni. A gyászolók kétharmadának azonban nincs szüksége szakértő segítségére, az is elég, ha egy jóbarátjához vagy családtagjához fordulhat. Sok embernek azonban nincs ilyen támasza” – mutatott rá dr. Hegedűs Katalin, hozzátéve: ha valaki úgy érzi, a gyászfeldolgozásban segítségre van szüksége, bátran forduljon terapeutához.
2. Fogadjuk el, hogy a gyász egyéni és a feldolgozás módja is az! Ne medikalizáljuk a gyászt, az ugyanis nem egy betegség!
Dr. Hegedűs Katalin szerint mindenki máshogy küzd meg a veszteséggel, nincs két egyforma ember. Vannak általánosan jellemző érzelmek, ám ezek gyakorisága vagy intenzitása személyenként eltérő lehet. „Először minden gyászoló lelkifurdalást érez, az jár a fejében, hogy nem tett meg mindent, nem vitte el még egy orvoshoz, vagy nem puszilta meg utoljára az elhunytat. Szintén általánosan jellemző a reggeli magányérzet ébredés után. A többségük lelkiállapota egy veszteség után nagyon ingadozó, akár egy napon belül is többször váltakozik: egyszer jobban, máskor rosszabbul érzi magát” – fejtette ki az egyetemi docens. Ezek ellen az érzelmek ellen nincs orvosság, ahogy dr. Hegedűs Katalin szerint a legtöbb, közhelyes tanács sem segít, miszerint „az elhunyt már jó helyen van”, vagy hogy „ő már nem szenved tovább”. „Hagyni kell, hogy a veszteség érzése végigfolyjon rajtunk. Egy elmélet szerint a gyász nem múlik el, de az élet körbenövi azt” – mondta el dr. Hegedűs Katalin.
Sok gyászolónak ír fel a háziorvos különböző nyugtatókat – dr. Hegedűs Katalin szerint azonban erre a legtöbbször nincs szükség. „A gyász természetes emberi folyamat – nem betegség, nincs szükség rá gyógyszerre. Ezek a készítmények csak eltompítják az érzelmeket, amelyeket át kell ilyenkor élnünk” – hívta fel a figyelmet.
A gyászfeldolgozás modelljei
A gyászfeldolgozással kapcsolatban a legtöbben ismerik, vagy hallottak már az Elisabeth Kübler-Ross svájci-amerikai pszichiáterről elnevezett, 1969-ben publikált modellről, amely a gyász és változás öt fázisát mutatja be: ezek a tagadás, a düh vagy harag, az alkudozás, a depresszió és az elfogadás. Dr. Hegedűs Katalin szerint ez a modell eredetileg a haldoklókkal kapcsolatban született, és ma már inkább egy másik megközelítés használatos. Eszerint az első szakasz a sokk: mindenki ezt érzi, aki elvesztett egy hozzá közel állót, akkor is, ha hirtelen, váratlanul hunyt el és akkor is, ha idősen, esetleg hosszú betegség után távozott. A sokk után rendszerint egy összeszedettségi időszak következik azoknál, akik egy közeli hozzátartozójukat vesztették el: szervezik a temetést, gondoskodnak az előkészületekről, felveszik a kapcsolatot a rokonsággal. A szertartás lezajlása után következik a legnehezebb időszak: elmúlik a nyüzsgés és rádöbbennek az emberek a veszteségre – ilyenkor kérik legtöbben szakértő segítségét. Ez egy hullámzó állapot, amely akár fél évig vagy tovább is eltarthat. Jellemző ilyenkor, hogy ha valaki a barátaival tölt időt, és nevet egyet, hirtelen elszégyelli magát és visszatér a szomorú állapotába. A gyászfeldolgozás folyamata egy évig is eltarthat: ennyi idő alatt már minden ünnep, évforduló, jeles esemény megtörténik egyszer – a második, egyedül töltött karácsony pedig már kevésbé felkavaró. Dr. Hegedűs Katalin szerint vannak azonban, akik krónikus gyászban élnek, évek után is érintetlenül hagyják az elhunyt tárgyait, ruháit, vagy épp minden nap kimennek a sírjához a temetőbe. Az egyetemi docens saját klienseinek azt szokta javasolni, hogy pár hét után lehetőség szerint térjenek vissza a munkahelyükre, még ha kezdetben nehezebben tudnak is a munkára koncentrálni.
3. Fogadjuk el a gyász egyéni formáit is, amelyek társadalmilag kevésbé általánosak!
Dr. Hegedűs Katalin szerint eleve „nem divat gyászolni”, a társadalom a legtöbb embertől azt várja el, hogy hamar essen túl ezen, tudja le a gyászt, és lépjen tovább – egyszerűen azért, mert nem tudunk mit kezdeni egy gyászolóval. Vannak azonban olyan gyászok, amelyet a társadalom nagy része nem is fogad el: ilyen például egy háziállat elvesztése. „Aki 15 évig együtt él egy kutyával vagy macskával, az az állat halála után valóban úgy érzi, hogy egy családtagot vesztett el” – magyarázta az egyetemi docens.
Hány éves kortól érdemes beszélgetni a halálról?
Dr. Hegedűs Katalin szerint sok szülő akkor sem viszi magával gyermekét a temetésre, ha közeli hozzátartozójukat veszítették el. A szakember úgy véli, ha egy gyerek már elég nagy és érett ahhoz, hogy végigüljön egy szertartást, érdemes lehet bevonni őt a búcsúzásba. „Ha nem akar menni, akkor nem szabad erőltetni, de hagyjuk, hogy a gyerek eldöntse, szeretne-e részt venni az eseményen. Beszélgessünk vele, magyarázzuk el neki, mi történik – ahogy halottak napján is érdemes elmesélni neki nemcsak azt, kinek a sírjához megyünk, de azt is, miért teszünk így. Így a gyerekek is megtapasztalják, hogy a halál az élet természetes része, annak lezárása – ráadásul a feldolgozásban sokat segít nekik, ha közösségi élményként élik át a veszteséget” – mutatott rá. Dr. Hegedűs Katalin szerint például, ha egy családban háziállat is él, akkor a gyerekek teljes életükön át végigkísérhetnek egy kutyát vagy tengerimalacot, így megtanulhatják, hogy egy idő után kedvenceiktől is búcsút kell venniük, felkészülhetnek erre, eltemethetik. A szakértő szerint körülbelül tíz éves kortól már érdemes beszélgetni gyermekünkkel a veszteségről, a saját nyelvén és szintjén elmagyarázni neki, mit is jelent a halál. Fiatalabb korban is szembesülhetnek a veszteséggel, ilyenkor szintén az életkoruknak megfelelően, az ő kérdéseikre támaszkodva tanácsos beszélgetni velük a témáról.
A kevésbé elfogadott gyászok közé tartozik például, ha valaki magzatként veszti el gyermekét, esetleg a szeretőjét vagy azonos nemű párját gyászolja. A veszteségérzet mellett utóbbiaknak azzal is meg kell küzdeniük, hogy sokszor nem is mondhatják el, hogy elvesztettek valakit – nekik sokat segíthet, ha terapeutához fordulnak.
4. Merjünk odalépni a gyászolóhoz! A támogatás fontos számára, ne legyünk türelmetlenek vele és ő se legyen türelmetlen magával!
„Őszinte részvétem!” – szokás mondani, ha valaki elvesztett egy hozzá közel állót. Dr. Hegedűs Katalin szerint jó, ha biztosítjuk a gyászolót együttérzésünkről, és ennek kifejezésére nem is létezik jobb mondat. Fontos azonban, hogy ne csak szavakban álljunk mellé.
Sokan mondják ilyenkor, hogy szólj, ha valamiben segíthetek – ez jóindulatúnak tűnik, de egy gyászoló a legtöbb esetben nem fog segítséget kérni. Nekünk kell odamennünk, és konkrét segítséget nyújtanunk: becsöngetni hozzá egy tál húslevessel, vagy elhívni őt egy nagy sétára
– mondta el. Dr. Hegedűs Katalin 24 éve vezeti a Semmelweis Egyetemen a Tanatológia kurzust, a hallgatóitól meg szokta kérdezni, mit tesznek, ha egy csoporttársuknak meghal valakije. „A legtöbben azt mondják, hogy nem mernek odamenni hozzá, mert félnek, hogy nem örülne neki vagy mert azt gondolják, hogy biztos nyugalmat szeretne. Tolakodó érdeklődésre nyilván senki sem vágyik, de két jó szó, egy baráti érintés, esetleg egy ölelés biztos, hogy mindenkinek jólesik, aki veszteséget élt át. Fontos az is, hogy legyünk türelmesek a gyászolóval, ne vonjuk kérdőre akár pár hónap után, hogy miért nem lépett már túl. Hagyjunk időt neki, és a gyászoló se legyen türelmetlen saját magával
5. A gyász lehet fejlődés, poszttraumás növekedés is.
„Ha valóban jelen voltam a szerettem halálánál, az utolsó perceiben is fogtam a kezét, elmondtam neki, hogy szeretem, az egy idő után, ahogy előre haladok a gyászfeldolgozásban, értékké válhat. Olyan megnyugvásérzést jelent, ami fejlődést is hozhat az életemben” – emelte ki dr. Hegedűs Katalin. Mint elmondta, egy hallgatója úgy élte át édesapja halálát, hogy az utolsó három nap az egész család körbeülte a kórházi ágyat: mindenkinek volt egy kedves szava hozzá, és a haldokló is még mindenkivel utoljára beszélgethetett. Ez olyan pozitív élményt jelentett, amire azóta is az egész család megnyugvásként gondol vissza. Dr. Hegedűs Katalin külön kiemelte, hogy nem jó kórházba küldeni a haldoklót akkor, amikor már nem tudnak rajta segíteni. „Ez nemcsak fölösleges, de rendkívül méltatlan is. Hagyjuk, hogy a hozzánk közel álló méltósággal, ha van rá mód, saját otthonában hajthassa végső álomra a fejét. Sokan vannak, akik nem akarnak ilyenkor mellette lenni, mert nem szeretnének így, elesettként visszaemlékezni rá” – mondta el az egyetemi docens. A haldoklónak is szüksége van a támogatásra és jelenlétre, és a gyászolónak is segít a feldolgozásban, ha ott volt az utolsó pillanatokban. Néhány film, könyv vagy egyéb élmény miatt sokan attól tartanak, a halál valamilyen borzalmas, elhúzódó jelenet tele horrorisztikus grimaszokkal. A valóságban viszont az emberek döntő többsége egyszerűen elalszik: az egyik pillanatban még vesz levegőt, a következőben pedig már nem. Ilyen a békés halál.
Szabó Ádám
Fotó: Barta Bálint – Semmelweis Egyetem
