Miért az orvosi hivatást választotta?
Azon kevesek közé tartozom, akik csak a gimnázium utolsó évében döntötték el, hogy az orvoslást választják hivatásul. Osztálytársaim, barátaim kitartó lelkesedése az orvosi egyetem iránt engem is kíváncsivá tett, és amikor beadtam a jelentkezésemet, már teljesen biztos voltam benne, hogy ez lesz számomra a helyes út. Az egyetem első hónapjaiban a tudományos érdeklődés mellett gyorsan kialakult bennem a gyógyítás és betegek felé fordulás szeretete, amely természetesen ma is velem van és lelkiismeretes, precíz munkára sarkall még úgy is, hogy jelenleg nem veszek részt közvetlenül a betegellátásban.
Volt példaképe, akit követni kívánt ezen a pályán?
A bennem élő példát elsősorban olyan kollégáimnak köszönhetem, akiket még az egyetemi évek alatt, betegellátás közben figyelhettem. Az ilyen orvosokat fantasztikus munka közben látni; még most is nagyon élénken emlékszem pár gyakorlatra, amik után szinte lenyűgözve döntöttem el, hogy én is hasonló segítő attitűdre és tiszta betegkommunikációra fogok törekedni pályafutásom során.
Fiatalon, 17 évesen már laboratóriumban kutatott. Mi hajtotta, milyen célt tűzött ki?
Végzős gimnazistaként csatlakozhattam a Semmelweis Egyetem Patológiai és Kísérleti Rákkutató Intézet SE-Lendület Molekuláris Onkohematológia Kutatócsoportjához. Dr. Bödör Csaba témavezetésével ebben a laborban sajátítottam el minden olyan kutatói skillt, amelyekből még ma is építkezem, valamint azt a kutatói mentalitást, amely az egészséges versenyszellem mellett a csapatmunka jelentőséget hangsúlyozza. Az első egy-két évben igyekeztem minél több tudást magamba szívni, később már konkrét célok is megfogalmazódtak bennem, különösen a publikációk és pályázatok terén. Ezeken keresztül, és a sikerek, kudarcok kezelésével nagy lépéseket tettem afelé, hogy megtanuljam a tudatos karrierépítést.
Hogyan emlékszik vissza egyetemi éveire?
Számomra a legmeghatározóbb egyetemi élmény az életre szóló barátságok kialakulása, továbbá, hogy bármilyen kihívások elé állítottak az egyetemi tanulmányaim vagy a kutatási projektek, valahonnan mindig érkezett segítség. Sokan kiemelik, hogy az orvosi egyetem nem sprint, hanem maratonfutás, de ehhez szerintem fontos azt is hozzátenni, hogy ebben nem vagyunk egyedül. Ahogy később az orvosi munkában is számíthatunk a kollégáink segítségére, úgy az egyetemen is kérhetünk segítséget, ha nehézséggel találjuk szembe magunkat.
Hogy választott szakterületet?
Már végzős gimnazistaként lenyűgözött a csontvelőnkben végbemenő vérképzés komplexitása és a leukémiák/limfómák – a szó nemes értelmében vett – kreatív kezelési stratégiái, hiszen itt a sebészi terápia nem, vagy csak nagyon kis mértékben alkalmazható. Talán ez vezetett oda, hogy a daganatos megbetegedések terápiájában áttörést jelentő célzott terápiák először az onkohematológiában jelentek meg. Először gimnazistaként, azóta pedig már számtalanszor hallottam a 2000-es évek elején első célzott terápiaként jóváhagyott imatinib „tündérmeséjét”, amely jól karbantartható, krónikus betegséggé „szelídítette” a korábban gyógyíthatatlan krónikus myeloid leukémiát (CML).
2021-ben Év Medikusa díjat, a tudományos diákköri tevékenységéért pedig Pro Scientia Aranyérmet vehetett át. Meséljen a TDK kutatásáról!
Fő kutatási projektem ekkor a krónikus limfocitás leukémiában (CLL) alkalmazott célzott terápiás szerekkel szemben fellépő rezisztencia hátterének vizsgálata volt. Egy olyan, a laborban már korábban megkezdett projektbe kapcsolódtam be, majd vettem át a vezetését, amely az ibrutinib-rezisztencia során a vérben megjelenő mutációk vizsgálatára fókuszált. A projektet később a venetoclax-rezisztenciára is kiterjesztettük és azt láttuk, hogy mindkét szer esetében vannak olyan genetikai eltérések, amelyek már hónapokkal, vagy akár évekkel a rezisztencia klinikai tüneteinek megjelenése előtt kimutathatók a vér- és csontvelőmintákból. Ezek a mutációk a rezisztencia biomarkereiként alkalmazhatók és facilitálhatják az időben történő terápiaváltást. Az általunk kidolgozott vizsgálat jelenleg már minden hazai CLL-es beteg számára elérhető a Semmelweis Egyetemen.
Miért ajánlaná a hallgatóknak, hogy kövessék a példáját és folytassanak tudományos kutatásokat? Miben ragadható meg a TDK-kutatás jelentősége?
Azt gondolom, hogy az egyetemistaként megkezdett tudományos munka precízebbé és türelmesebbé tett, mindemellett rengeteg új ismeretséget, barátságot is adott, amelyek azóta is formálják a karrieremet és átsegítenek a nehezebb, kevésbé sikeres időszakokon. Éppen ezért szívből ajánlom mindenkinek, hogy próbálja ki magát a tudományos kutatásban. Kezdetben a témavezető személye, mentorálása sokszor fontosabb, mint a választott téma, hiszen utóbbi később könnyen alakítható.
Jelenleg mi áll kutatásai fókuszában?
A korábban említett, CLL-hez kapcsolódó kutatásaim mellett az egyetem első éveiben familiáris myeloid kórképekkel foglalkoztam. A PhD-képzésem során ez egy időre háttérbe szorult, de posztdoktor kutatóként visszatértem ehhez az elképesztően izgalmas témához és jelenleg már ez adja a tudományos munkám gerincét. A régi-új kutatói profil ellenére a CLL-ben folytatott kutatásaim sem szakadtak meg teljesen, hiszen jelenleg egy, az Európai Hematológus Társaság (EHA) Research Mobility Grantjével kitüntetett projekten is dolgozom, amelyben az ibrutinib- és venetoclax-rezisztenciában megfigyelhető mutációk térbeli és időbeli változásait vizsgáljuk az egyes sejtek szintjén. Az EHA pályázatán támogatást elnyert kutatási terv a Semmelweis Egyetem és a St. Jude Children’s Research Hospital közötti kollaboráció szép példája: a régióban limitált elérhetőségű ún. „single-cell szekvenáláshoz” a laboratóriumi hátteret a St. Jude, míg az egyedülálló betegmintákat a Semmelweis Egyetem, korábbi kutatócsoportom biztosítja.
A Semmelweis Egyetemen töltött évek hogyan hatottak későbbi karrierjére?
Hálával tartozom a Semmelweis Egyetemnek, hiszen minden orvosi és kutatói tudásom innen származik, stabil alapokat kaptam, melyekre bátran építkezhetek majd a jövőben. A TDK-munka, majd az MD-PhD képzés olyan hazai és nemzetközi szakemberekkel kötött össze, akik közül többen ma is figyelemmel kísérik a pályafutásomat és akik segítségére bármikor számíthatok. Sőt, jelenlegi témavezetőmet is egy ilyen nemzetközi kutatói együttműködés keretein belül ismertem meg még negyedéves orvostanhallgatóként.
Hogy telik egy napja posztdoktor kutatóként az intézményben?
Kutatóként nincs fix munkarendem, a napjaim a kísérletek „wet lab” része és az adatértékelés, a publikációk és pályázatok között oszlanak meg. A laborban egy posztdoktor kutató jellemzően egy nagyobb és számos kisebb projekten dolgozik, de gyakoriak a kutatócsoportokon átívelő belsős és külső kollaborációk is, így én is több kisebb együttműködést koordinálok. Mindemellett orvosként igyekszem részt venni a klinikai megbeszéléseken, ahol gyakran rendkívül érdekes és ritka megbetegedésekkel találkozom.
Milyen tanácsot adna a még diplomaszerzés előtt álló orvostan-hallgatóinknak?
Senkit nem szeretnék még keményebb tanulásra buzdítani, a vizsgajegyek pár év alatt sokat vesztenek jelentőségükből, ezért egy-egy rosszabbul sikerült kollokvium vagy szigorlat után is fontos megőrizni azt a kitartást és elkötelezettséget, amelyek a medikusok elengedhetetlen ismertetőjegyei. Fontosnak tartom az egyetemi és azon kívüli barátságok folyamatos ápolását, hiszen ezekből a kapcsolatokból még a lehetetlennek tűnő helyzetekben is meglepően sok energiát meríthetünk. Szeretném hangsúlyozni a mentális egészség megőrzésének fontosságát is. A barátokkal, a TDK vagy az egyetemi önkéntes közösségszervezés keretein belül eltöltött szabadidőt szintén nagyon fontosnak tartom. Az orvoslás egyike a legszebb segítő hivatásoknak, azonban sokszor nehéz egyedül megküzdeni az elénk gördülő akadályokkal. Mindenkit arra biztatok, hogy bátran kérjen segítséget, ha elakad valamiben, mert az orvossá válás és az ehhez szükséges tanulás, akárcsak a betegellátás, sokkal könnyebb, ha együtt, csapatban csináljuk.
Szöveg: dr. Fecser Zsuzsanna, Alumni Igazgatóság
Fotó: Kotmayer Lili, MD, PhD
A cikket a Semmelweis Egyetem Kommunikációs Igazgatósága tette közzé.
