A magyar urológia múltjáról és történetéről, valamint a szakma legjelesebb képviselőiről szól dr. Romics Imre, az Urológiai Klinika professor emeritusa új interjúkötete, amelyről dr. Hamvas Antal, a klinika nyugalmazott egyetemi docense írt recenziót.
Az urológiai művelői már évtizedek óta írtak visszaemlékező, életregénynek is nevezhető könyveket, illetve alkalmanként egy-egy urológiai osztály, klinika létrejöttének kerek évfordulóján összeállításokat tettek közzé. 2009-ben a Magyar Urológusok Társasága akkori elnöke, dr. Farkas László szerkesztésében a klinikáktól, osztályoktól kért anyagok alapján adott ki „A magyar urológia története” címmel egy, a szakma történetéről, eseményeiről, az abban részt vevő élő és elhunyt kollégákról gyakorlatilag addig naprakésznek nevezhető könyvet. 2010-ben a Semmelweis Egyetem Urológiai Klinikájának 90 éves fennállására készült összefoglaló volt az utolsó, amely igaz ugyan, hogy csak a klinika tevékenységét mutatta be, de talán a legrészletesebbnek számított ezen a téren.
Dr. Romics Imre hitvallása az elődökről a már néhány évtizede a klinikán kialakított urológiai múzeum falát díszíti („A múlt nagyjainak és nemes hagyományainak tiszteletben tartása felemelkedésünk legfőbb biztosítéka” – Milkó Vilmos sebész tanár). Szakmai tevékenysége mellett, mint korábban egy interjúban elmondta, mindig is érdekelte a történelem és ez az érzékenység megmutatkozott a klinika korábbi életének, emlékeinek mentésében és a vezetése alatti időszakban azok közzétételében (évkönyvek, jubileumi kötetek).
A most megjelent interjúkötet eltér az eddigi gyakorlattól, hiszen ebben a megélt eseményeket, tapasztalatokat hallhatjuk az életükről, a szakmáról, karrierjükről, sokszor az országban történt eseményekről. Ez adja a kötet igazi érdekességét és ez tanulságos lehet (kell, hogy az legyen!) a mai nemzedék számára.
De nézzük, miről is olvashatunk az interjúkban! A Babics Antal 80 éves köszöntésekor elhangzottak és a vele készült rádióinterjú a legértékesebb része a kötetnek. Tudniillik az ezen a közel 40 éve történt ünnepségen elhangzottak, valamint Babics Antal professzor visszaemlékezése saját életútjára egy korrajzot alkotnak elődeinkről, illetve a szakmáról. Hiteles képet kaphatunk arról, hogyan is alakult egy szegény sorsú, de szorgalmas fiatal élete, amíg egy urológiai iskolát el nem neveztek róla. Folyamatos tanulás, a gyakorlatból kiinduló kutatás (a kő okozta veseelzáródás nyomán kialakuló vesemedence-tágulat, a vese nyirokkeringésének vizsgálata) jelentősége, vagy olyan, mai szóval jellemezhető innováció, mint a vesekőkutatásban használt derivatograf alkalmazása és a klinika munkacsoportjának szerepe a húgysavkövesség gyógyszeres kezelésében – ezek mind szerepelnek a szövegben. A veseátültetésről kialakult pesszimista képének is inkább csak a vizelettovábbítás fiziológiájának (denervatio) akkori ismerete volt az oka. Ezeken kívül személyes, koronként talán jellemző társadalmi szerepvállalása is érdekes része az interjúnak.
A továbbiakban Tóth Józseftől a gyermekurológia önállóvá válásáról tudhattunk meg részleteteket. Ennek folytatása lehet a Merksz Miklóssal történt beszélgetés, amelyben az őt követő Csontai Ágoston munkásságáról is hallhatunk, valamint a Heim Pál Gyermekkórház urológiai osztályának történetéről. Baranyai Elemér az Urológiai Klinika 60-as évekbeli viszonyairól számolt be (lakások a klinikán, tbc-s betegek ellátása, altatás bevezetése stb.). Ruszinkó Barnabás pályájának története is tipikusnak mondható, amiben nem csak az Urológiai Klinikán történtekről, személyekről, műtétekről kapunk információkat, de az általuk később több éven át vezetett osztályok működéséről, munkatársairól is.
Az egyik legérdekesebb beszélgetés Szomor Lászlóval történt, aki műszaki érdeklődésből kiindulva vált a szakma egyik legváltozatosabb útját bejáró kollégánkká. Véleménye szerint mindig a legjobb történt vele, mert a megfelelő időben megfelelő emberekkel találkozott. Úttörője volt egy olyan területnek, amely mára ugyan visszaszorult, de annak idején a radioizotóppal végzett vesefunkció vizsgálata hasznos diagnosztikai módszernek számított. A későbbiekben pedig Mohácsi főorvos úrral való együttműködése során sokat tettek hazánkban az endoszkópos műtétek elterjesztésében és oktatásában. Tóth Csaba professzor útja az alapos sebészeti képzéstől kiindulva a debreceni tanszékvezetőségig vezetett – övé talán az egyik legsokoldalúbb műtéti, oktatási és tudományos tevékenység, amelyet az utóbbi évtizedekben láthattunk. Kiss Tamás és Kondás József a Noszkay iskola egyik jeles követőjének, Gyarmati Ferencnek az osztályáról került ki, tőlük megtudhatunk részleteket korábbi munkahelyükről, valamint saját osztályuk tevékenységéről is. Kelemen Zsolt, Pánovics József és jómagam – aki 1969 óta dolgozhattam az Urológiai Klinikán – „sine ira et studio” emlékeztünk egy olyan klinika munkásságára, munkatársaira, akik a szakma élvonalában tevékenykedtek. A Romics Imre professzorral készült utolsó interjú zárásaként álljon itt a szerző (szerkesztő) hitvallása: „Vivera aliis non sibi – Másokért nem magunkért élni” (Balassa János). A kötetet érheti bírálat azért, hogy miért csak ezen „kiválasztottak” szólalhattak meg – a szerző az előszóban válaszol a kétkedőknek. Én csak annyit tehetek hozzá: bízom benne, hogy mindig lesz valaki, aki ennyi energiát lesz képes fektetni e szép szakma eseményeinek dokumentálásába.
A könyv a 33. Füvészkerti Urológus Napok alkalmából jelent meg, kifogástalan szerkesztésben és kiállításban.
Dr. Hamvas Antal, ny. egyetemi docens, Urológiai Klinika
Fotó (kiemelt kép – illuszráció): Kovács Attila – Semmelweis Egyetem
A cikket a Semmelweis Egyetem Kommunikációs Igazgatósága tette közzé.
