Életének 91. évében csendben távozott közülünk egy igazi egyetemi polgár, aki miután 1943-ban belépett a Pázmány Péter Tudományegyetem Orvoskarának kapuján, alma materét már soha nem hagyta el. Olyan generáció tagja volt, amelyiknek embert próbáló időkben kellett felnőtté válni: még harminc éves sem volt, és már megélt egy gazdasági világválságot, egy világháborút és Budapest ostromát. A kassai Premontrei Főgimnáziumban érettségizett, majd 1949-ben summa cum laude minősítéssel szerzett orvosi diplomát. Szakmai pályafutása az I. sz. Belgyógyászati Klinikán kezdődött, ahol 1954-ben tett belgyógyászatból szakvizsgát. Szakvizsgája legendává vált: évtizedekkel később is emlegették hihetetlenül részletes tudását, amivel vizsgáztatóit lenyűgözte, akik apóbetűs és lábjegyzeti részekből próbálták „megfogni” – sikertelenül.
1960-ban szerezte második szakvizsgáját laboratóriumi orvostanból, s friss szakvizsgájával került át az I. Sz. Sebészeti Klinikára, ahol azután nyugdíjba vonulásáig laborvezetőként dolgozott. A laboratóriumi vizsgálatok és az EKG-diagnosztika eredményeit utánozhatatlan precizitással nem csupán validálta, hanem élő konzíliumi leletként kezelte, s adta a kezünkbe – bizonyítván, hogy a „laboros” az egyik legfontosabb társ a súlyos betegek ellátásában.
Szakmai tudásán túl általános műveltségét is szakadatlanul gyarapította, tökéletesítette. Földrajzi, történelmi kérdésekben briliáns tudással rendelkezett. Életmottója lehetett Edgar Allen Poe mondása: „Nem a tudásban van a boldogság, hanem a tudás megszerzésében.” Életét ez a boldogságélmény hatotta át.
Ma már kevesen tudják – de akik igen, azok nem felejtik! –, hogy mekkora szerepe volt a hazai szervezett veseátültetési program beindulásában és zavartalan működésében. Pótolhatatlan volt annak a laboratóriumi háttérnek a megbízhatósága, naprakészsége, amit az általa vezetett csapat és az ő személyes részvétele biztosított. Több száz sikerrel transzplantált beteg köszönhet nagyon sokat neki, aki folyvást a háttérben, a betegek számára mindig láthatatlanul dolgozott. Erre a munkájára – a maga csendes módján – nagyon büszke volt. Csendessége bölcsesség volt, nem rezignáltság. Lehet, hogy akik ismerték, kissé meglepődnek azon, hogy a fiatalabbak számára Karinthy Frigyes szavaival próbálom egyéniségét felvillantani: „Laza lelki tartás, önmagaddal s másokkal szemben – ó, jönne bár vissza a kor, amelynek öntudatlan lelki egészségtana volt ez a laza lelki tartás: úgy hívták valamikor udvariasság, csendes és tapintatos szó, részvét és megértés… Laza lelki tartás… Valamikor így hívták, egyszerű szóval: alázat.” Nem ismertem kollégát, aki nálánál csendesebben, több megértéssel, nagyobb szakmai alázattal szolgálta volna hivatását.
2016. január 14-én kísértük utolsó útjára a Szervita téri Szent Anna plébániatemplom altemplomában. „Requiescat in pace”.
Dr. Harsányi László
A cikket a Semmelweis Egyetem Kommunikációs Igazgatósága tette közzé.
