Kedves gyászoló Család, kedves Barátok, Kollégák, kedves végtisztességet tévő Gyülekezet!
Szent Miklós püspök napján, december 6-án türelemmel viselt hosszú betegség után távozott közülünk a szívsebészet úttörője, fejlesztője, egyetemünk talán legismertebb, szeretett és tisztelt közéleti személyisége, a Városmajori Klinika bölcs Atyja, dr. Szabó Zoltán Professzor Úr, akinek élete és személye egy igazi ajándék volt a mi családunknak, aki példaképül szolgált mindnyájunknak. Rengeteget tanultunk tőle, legfőképpen tisztességet, alázatot, sok munkát, az emberek és betegek szeretetét.
Dr. Szabó Zoltán 1954-ben, Kudász József professzor tanítványaként kezdte pályafutását Pécset, 1957-től a Városmajori Klinikán folytatta a szívsebészet művelését. 1981-től 11 éven át volt a Városmajori Klinika igazgatója. 1967-ben magyar implantálható pacemakert készített, amit betegbe is sikeresen beültetett. Többéves szervező és tudományos munkát követően, pályája betetőzéséül 1992 januárjában elvégezte az első sikeres hazai szívátültetést, majd július 1-vel nyugállományba vonult és a Biotronik Hungária Kft. igazgatója lett 2005-ig. 1995 óta a Semmelweis Egyetem professor emeritusa. Hosszú a lista, és mégsem tükrözi teljes életművét. A Vivere illis non sibi /Mások javára élni, s nem a magunkéra – Balassa János/ latin nyelvű ajánlása jobban kifejezi a teljes igazságot. Szeretett, de határozott vezető volt. Hallatlan munkabírása, innovatív, progresszív szemlélete, iskolateremtő tevékenysége egyedülálló volt, ez tette a hazai szívsebészet meghatározó, ikonikus alakjává. Mindannyian tanultunk tőle. Az egyetem életében is mindig meghatározó egyéniségnek számított. Rengeteg barátja volt, betegei is mindig felsőfokon szóltak gyógyító, empatikus személyiségéről.
A klinika valós értelemben vett dolgozója, vagy ahogy ő fogalmazott, mindenese volt: a mindenki véleményét meghallgató és megfontoló professzor, a fiatalokat inspiráló tanár, a klinika korszerű infrastruktúráját megteremtő menedzser, és a nehéz politikai időszakban kollégáit védelmező ember. Olyan atya volt ő, aki betegei és kollégái személyes sorsán túl a nagyobb család, az egész Városmajori Klinika útjait is egyengette. Professzor Úr „családja” bárkáját éberen őrizte, igazgatása alatt mindig elsőként ért be reggel háromnegyed 6-kor a klinikára, és onnan legutolsóként tért haza. Egyetemének rektor-helyettesként és Általános Orvoskari dékánként is hűséges gazdája volt: komoly diplomáciai érzékével sok csatát nyert meg intézménye számára, annak értékeit és érdekeiket a végsőkig képviselve. Pályáját, tanszékvezetői munkáját a csúcson fejezte be.
Professzor Úr több mint 24 éve vett fel engem munkatársai közé a Városmajori Klinikára. Az elmúlt több mint 20 évben alig volt olyan nap, amikor ne beszéltünk volna egymással. Úgy tiszteltem, mintha az apám lenne, ő pedig úgy szeretett, mintha a fia lennék, kérem nézzék el nekem, hogy még mindig magázom Őt! Nemcsak én, hanem Városmajor valamennyi orvosa is tanítványának érezheti, érzi magát! Az utódok gyermeki szeretete és tisztelete a Professzor Úr halálát követő második napon tartott gyertyás megemlékezésen is világossá vált Szabó Zoltán otthonában, a Városmajor udvarán, ahol mi, a tanítványok, a tágabban értelmezett család, egy-egy gyertya meggyújtásával emlékeztünk Professzor Úrra, aki a Kudász-iskola méltó neveltjeként „Tűzre-vízre vigyázzatok” jeligével adta tovább a lángot utódjának, Nemes Attila professzornak. Szabó Zoltán karizmatikus kisugárzását a több száz mécses együttes fénye jelenítette meg előttünk. Hadd idézzem őt
„Mindig, egész orvosi pályafutásom során nagyon közel éreztem magamat a fiatalokhoz, tiszteltem is őket, és igyekeztem mindenben segíteni nekik. A jövőt láttam bennük… ….Örül a szívem, hogy ma sok tanítványunk öregbíti a magyar orvosok hírnevét szerte a világon, és fáj azokért, akikben bíztam, de tehetségük ellenére elkallódtak.”
A díjak, amelyeket élete során elnyert névadójuk szerint is valós értelmet nyertek munkásságában, élet felfogásában, ars poetikájában: Balassa János, Semmelweis Ignác, Batthyányi–Strattmann- és Széchenyi-díjas professzor volt. Olyan időszakban vezette a legnagyobb hazai szívsebészeti centrumot, amikor a sebészeti eljárások rohamos fejlődésével a „vasfüggöny” mögött nehezen lehetett lépést tartani. Pontosan ezen nehézségek erőn felüli legyőzése jelenti Szabó professzor és munkatársai elévülhetetlen érdemeit, amelynek köszönhetően a kilencvenes évek elejére hazánkban is megvalósulhattak a legmodernebb szívsebészeti eljárások. A nemzetközi hírű szívsebész kitartó munkásságának főbb eredményei között szerepel a hazai motoros szívműtétek és a szívritmus szabályozó kezelés elterjesztése, a biológiai típusú szívbillentyű műtétek bevezetése, valamint az aorta aneurizmák sikeres műtéti kezelésének magyarországi megszervezése. Ez egy igazi Aranykor volt a Szívsebészetben. Vezetése alatt a városmajori klinika modern szívsebészeti centrummá vált, és az akkor átadott műtőblokkjában a mai napig nemzetközi szintű betegellátás zajlik.
Professzor Úr életének utolsó 10 éve már a Gyémánt-kor volt. Ekkor is minden nap bejárt a klinikára, elsőként érkezett, 7 előtt a szobájában várt engem, fülembe csengenek szavai:
Béla mi újság a klinikán, hogy vannak a betegek, mi újság az egyetemen? Majd együtt viziteltünk, és ezt követően részt vett a reggeli orvosi megbeszélésen. Utána boldogan ment, az ő szavait idézve „unokázni”. Sokszor mesélt arról, milyen jó érzéssel tölti el, amikor betér a Városmajorba. Már nem siet a műtőbe, mint régen, hanem leül a kis kerti padra, és nosztalgiával gondol a múltra. Jól eső szél csapja meg ilyenkor sokszor: a mellette elsuhanó fiatalok „menetszele”, akik a Városmajor szellemét hivatottak továbbvinni. És, hogy mi ez a szellemiség? Mitől volt ő fáklya? Életfilozófiájának fő építőköveit, melyek nélkül nem lehet a világot formálni, a Professzor Úr maga vázolta fel 80. születésnapján. A kulcsszavak a következők: az empátia, az értékek tisztelete, a bizalom, a szolidaritás és az emberszeretet.
Professzor Úr a karácsonyi várakozás idején, Ádvent második vasárnapján tért meg a Teremtőhöz. Ezen a vasárnapon a katolikus templomokban a következő evangéliumi részletet hallhattuk Lukács könyvéből: „Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit! A völgyeket töltsétek fel, a hegyeket, halmokat hordjátok el. Ami görbe, legyen egyenessé, a göröngyös változzék sima úttá, és minden ember meglátja az Isten üdvösségét.”
Szabó Zoltán Professzor Úr megvívta a harcot, egész életét a betegek megsegítésének, az Úr útjának egyengetésének szentelte. Sok völgyet feltöltött, sok halmot elhordott, sok görbe utat kiegyenesített. Előttünk járt, példát mutatott. Most rajtunk a sor, az utódokon, hogy az örökséget jól felhasználva folytassuk a munkát! Professzor Urat pedig kérjük, hogy továbbra is legyen velünk, most már a másik oldalról, és készítse az utat számunkra, hogy egyszer majd a nagycsalád tagjai újra együtt ülhessenek az ünnepi asztalhoz.
A tanítványok nevében megállíthatatlanul mondhatnék dicsérő szavak tömegét, de mindez kevés lenne igazi egyénisége ábrázolásához. Még egyszer – de nem utoljára – hadd forduljak mesterünkhöz, főnökünkhöz, aki a munkatársak iránti szeretettel az utolsó, egyébként az általa bevezetett karácsonyi záróvacsorán búcsúzóul Pál apostolt idézte a Bibliából:
Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró.
Szívből kívánjuk, így legyen Professzor Úr! Nyugodjon békében!
Dr. Merkely Béla beszéde a temetésen
