Dr. Szabolcs István endokrinológus, az MTA doktora, a SE ETK tudományos dékánhelyettese néhány hónapja adta át a Dietetikai és Táplálkozástudományi Tanszék vezetését. Számos tudományos társasági tagsága mellett a Magyar Táplálkozástudományi Társaság elnöke is. Oktató munkáján túl a PhD-képzésben is közreműködik és főként rengeteg endokrin beteget lát el több fővárosi szakrendelésen.
Szabolcs professzor életét átívelő fő érdeklődési területe az időskori pajzsmirigy-betegségek területe, de foglalkoztatta az obesitaspolitika, a ketogén diéta, a primer prevenció – jód-szelén-pajzsmirigy összefüggése, az idősek és hajléktalanok táplálkozásának endokrin vonzatai és még sok egyéb fontos téma. Így nincs abban semmi csodálnivaló, hogy jelenleg nem tervez újabb kutatásokat, hanem teljes gőzzel végzi oktató és klinikai munkáját.
„Az kétségtelen, hogy miután az édesapám sebészorvos volt, annak szerepe volt abban, hogy orvosi pályára mentem. Kőszegen jártam német nyelvű gimnáziumba. A gimnázium befejezését követően eléggé kézenfekvő volt, hogy én is orvos szeretettem volna lenni, s akkor már előfordult, hogy lehetett külföldre menni tanulni. A külföld akkor a nagy fehér elefánt országa volt: a Szovjetunió. Amikor ezt a lehetőséget megtudtam, úgy döntöttem, hogy én is beadom a kérelmet. Oroszból nem voltam rosszabb a többieknél és föl is vettek. A mázlisták akkor Moszkvába vagy Leningrádba kerültek, s mi is azt reméltük, hogy oda kerülünk. Minket azonban az Észak-Kaukázusba, egy Sztavropol nevű városba küldtek, amiről addig az égvilágon semmit nem hallottam. Ez egy olyan Miskolc nagyságú város a sztavropoli fennsíkon, nyolcszáz méterrel a tengerszint felett. Elkezdtük az egyetemet, ami tulajdonképpen elég jól ment. Nem bántam meg, mert nagyon gyakorlatias volt az oktatásunk. Olyan beállítottság volt, hogy a negyedéves sebésznek készülő fiúk már akár a harmadik évben vakbélműtétet csináltak. Persze sebész felügyelete mellett, de egyedül végezték a műtétet, míg ez akkor itthon Magyarországon elképzelhetetlen lett volna.
Befejeztem az egyetemet és itt akartam maradni Budapesten. Ebben az édesapám – akinek a volt évfolyamtársai részben professzorok voltak – segített. Ez persze protekciónak néz ki, de hát őszintén szólva az is volt. Mosonyi László professzor, akit édesapám jól ismert, odavett magához a II. Sz. Belgyógyászati Klinikára, a Szabolcs utcai kórházban volt a tanszéke. Ott kezdtem el a gyógyító tevékenységemet, ami jó volt, mert nagyon jó volt a csapat” – idézte fel.
Mint mondta, Mosonyi professzor fantasztikus ember volt: hallatlanul felkészült, okos, több nyelven beszélő, tisztességes, rendes ember és kitűnő szakember, de olyan mint a kőszikla. „Kemény ember volt, az biztos, de a sztavropoli, az itteninél gyakorlatiasabb oktatás révén én jól megvoltam a tanszéken. A nagyvizitek szinte mindegyike egy oktatóórának felelt meg, ezért örömmel dolgoztam a tanszéken, jó szakmai és emberi környezetben, ahol szinte családias légkör uralkodott” – mesélte.
Dr. Szabolcs István beszámolt arról, hogy az elején még nem tudta eldönteni melyik szakterületet is válassza, de Mosonyi professzor mondta neki: te akkor endokrinológiával fogsz foglalkozni! „Volt kardiológus, meg minden fajta egyéb is a csapaton belül, de olyan nem volt, hogy neki ellent lehetett volna mondani. De nem is akartam, mert örültem, hogy a csapatába fogadott. Nem állíthatom, hogy az endokrinológia különösebben érdekelt volna, mert akkor majdnem mindenki a kardiológiát vagy a gasztroenterológiát akarta, azok voltak a nagy szakmák. Az endokrinológia ehhez képest semminek tűnt. De Mosonyi professzor akkor azt mondta, hogy így legyen és én ezt soha nem bántam meg” – fogalmazott. Hozzátette: endokrinológusként a pajzsmirigy-vonalon csinált kutatásokat is, az időskori pajzsmirigy betegségek lett és maradt a legfőbb érdeklődési területe.
„Szeretek előadni, jól érzem magam itt az ETK-n és nagyon szeretem a kolléganőket. A helyettesemnek, Németh Katalinnak adtam át a tanszékvezetést, akiben száz százalékig megbízom, mindenki tiszteli, nagyon precíz és sokkal jobb szervező, mint én, azaz jó utód. Most az a jó, hogy szabadabban tudok ide-oda menni. Amikor akad rá időm és az erdőben egy órát futok, utána úgy érzem, hogy még élek egy darabig. Alapkutatást nem csinálok, mert ahhoz a körülmények nem adottak az oktatás mellett. Maradtam a pajzsmirigynél, és az országban úgy ismernek, mint aki a pajzsmirigy-betegségekben jó. Ez nekem így elég is, továbbra is szívesen csinálom az oktatást, a gyógyítást, ameddig tudom. Az Egészségtudomány Kar a doktorképzésben a Patológiai Tudományok Doktori Iskolájához csatlakozott és örömteli, hogy egyre több sikeres doktori disszertáció kerül ki a karról. Emellett rengeteg endokrin beteget látok el: rendelek a MÁV Kórházban és Budaörsön a rendelőintézetben is, de vannak magánrendeléseim is. Most nem érzem úgy, hogy mindezek mellett valami újba vágynék kezdeni, amihez csoportot kell szervezni, pénzt kell szerezni és nagyobb előkészületeket kíván. Ahhoz már rövid az élet és rövid a nap is. Viszont amit csinálok, azt szívesen csinálom tovább és ha közben még jön valami, azt szívesen elfogadom” – mondta el dr. Szabolcs István, akinek a felesége hematológus, lányai többsége (a háromból kettő) orvos, és két unokája is van.
Urbán Beatrice
Semmelweis Kiadó
A cikk szerkesztett változata a Semmelweis Egyetem Újságban jelent meg.
