„Hihetetlenül felemelő érzés, mikor összevarrja az ember a két eret és a hideg, löttyedt, szürkésbarna emberi szövet kivirul, és ismét életre kel” – érzékelteti szakmája szépségét dr. Perner Ferenc, a Transzplantációs és Sebészeti Klinika professzor emeritusa, a hazai transzplantációs program úttörője.
A múlt hónapban volt éppen negyven éve, hogy Perner professzor elvégezte az első két sikeres veseátültetést; az első szervet kapó beteg a transzplantációt követően 23 évig élt. „Életadomány” – mondja dr. Perner Ferenc a szervátültetésről, utalva egy kanadai professzor könyvének címére. Dr. Perner Ferenc nevéhez fűződik az első sikeres májátültetés is (1995), és neki köszönhető az immár lassan húsz éves Transzplantáció és Sebészeti Klinika létrehozása. „Szerencsém volt, akartam és mertem” – mondja arra a kérdésre, mi adott számára erőt és energiát a folyamatos úttörő szerephez.
Dr. Perner Ferencet 1956-ban vették fel a Budapest Orvostudományi Egyetemre. Negyedéves orvostanhallgató korától bejárt az Uzsoki utcai kórházba, és kisebb műtéteket már ekkor elvégezhetett. Élete első önálló sebészeti beavatkozása – mint szinte mindenkinek, jegyzi meg – egy vakbélműtét volt, a páciens pedig egy 18 éves kislány. Az azóta eltelt mintegy ötven év alatt elvégzett műtétek száma tízezres nagyságrendű lehet. „Mikor kezdő orvos voltam, mindent írtam a naptáramba; az algériai évek alatt is vezettem statisztikát, ott a három év alatt több mint háromezer műtétet végeztem” – emlékszik vissza.
Algériába a szakvizsga után nem sokkal ment ki, ami egy frissen végzett szakorvos részéről talán merész lépés, ám akkor ebben látta a kitörési lehetőséget, így úgy érezte, ezt kell tennie. Algériában nemzetközi környezet és jól felszerelt kórház fogadta; a franciák fejlett infrastruktúrát hagytak maguk után. „Hazatérve sokat tudtam profitálni az ott töltött időszakból, a kezemet is gyakoroltam, s nemcsak számszerűen sok, hanem sokféle műtétet is végeztem francia stílusban, asszisztencia nélkül”. Az itt töltött idő bizonyos értelemben egy lépcsőfok volt az első szervátültetésig vezető úton. Az itt elmélyített franciatudásnak is köszönhető, hogy később szűk egy évet tölthetett Franciaországban ösztöndíjasként, már kifejezetten a transzplantációhoz szükséges tudás elsajátítása érdekében.
1973. szeptember 11-én jött haza, szeptember 16-án megszületett a gyermeke, két hónappal később pedig elvégezte az első sikeres magyarországi veseátültetést. A két hónap alatt maga járta végig a műveseállomásokat, és próbálta rábeszélni az arra alkalmas pácienseket a műtétre. 36-an kerültek várólistára. Az első alkalommal a szervkivételnél is ott volt a Traumatológiai Intézetben, és a saját autójával hozta a vesét a klinikára. Az első 100-110 beteget és a családtagokat is név szerint ismerték, minden kontroll vizsgálatot ők csináltak – mondja dr. Perner Ferenc, hozzátéve, hogy mára természetesen más a helyzet. Az interjú készítése előtti hétvégén 3 nap alatt tíz vesebeültetés történt, eddig összesen csaknem 4000, évente pedig 150-200 ilyen beavatkozás végeznek, csak a budapesti klinikán.
Persze változik az évtizedek során az is, hogy milyen érzésekkel lép a műtőbe egy sebész. „Ha olyan műtétről van szó, amit először vagy ritkán végez az ember, az jár egy olyan jellegű izgalommal, mint a színészeknél a lámpaláz. De ez egy pozitív érzés, negatív érzésekkel nagyon rossz bemenni a műtőbe. Magabiztossággal, jókedvvel és nyugalommal kell, hogy az ember megtalálja a megoldást”. Mint kérdésemre hozzáteszi, ma már nem izgul, ha a műtőbe lép, ennyi évtized után, „tudja az ember, hogy mit akar csinálni, és azt is, hogy ehhez adottak a körülmények, a klinikán jók a műszerek, a műtősnők, az asszisztensek”. Mindezek mellett a mai diagnosztikus vizsgáló módszereknek köszönhetően a legritkább esetben kerül a sebész olyan helyzetbe, hogy mást talál a műtőasztalon, mint amire felkészült. Régen több váratlan helyzet adódott, mivel a sebész a két kezére meg a röntgenre volt utalva. „Fontos azonban, hogy a modern diagnosztika ellenére se felejtsünk el beszélgetni, a nehéz esetekben nélkülözhetetlen a konzílium és a közös döntés” – hívja fel a figyelmet Perner professzor.
Dr. Perner Ferenc úgy értékeli, amit tett, nem felfedezés volt, hanem egy módszer megtanulása és a hazai gyakorlatba való átültetése. Éppen ezért fogalmazott úgy egy korábbi rádiós interjúban feltett kérdésre, hogy a világot véleménye szerint nem vitte előbbre, ám néhány beteg sorsát biztos, hogy igen.
Dobozi Pálma
A cikket a Semmelweis Egyetem Kommunikációs Igazgatósága tette közzé.
