50 év a világ létidejében még egy pillanat sem. Fél évszázad, emberi életidőnkben csaknem két emberöltő. Átélni hosszú, visszaemlékezésben átsuhanni rajta pár perc elég. Ha viszont azt mondom ötször tíz év, mennyivel több! Visszagondolok az elmúlt 10 évre: sok esemény ugrik be tudatomba. Tehát az ötször ennyi mennyivel több, mi mindent tart magában, még akkor is, ha hírtelenjében vagy akár módszeresen átgondolva is nem minden fontos esemény jut eszembe. Csupán a tudat, hogy mennyi még felszínre hozható és mennyi már eltemetett történést rejtenek az évek magukban.
x
Tehát mi történt 50 éve és mi minden azóta? Persze attól függ, mi és hány esemény volt számodra jelentős. Az akkor jelentős, ami az is maradt; az akkor jelentősnek tűnő, ami talán eloszlott azóta az idő feloldó kék vizében; az akkor jelentéktelen vagy átlagos, de most már jelentősnek tűnő. A történés formális tektonikája adta a maga idejében a személyünket megmozgató hatást, később viszont a hozzáfűződő érzelmi aura maradandósága hagy lenyomatot, ebben benne van természetesen, hogy milyen utóélete van: az adott esemény indította, kezdte az utána következő életszakasz tevékenységét vagy belső fejlődésünk valamelyik vonalát.
x
50 éve ott álltam én is és a sorban továbblépkedve nyújtottam fehér kesztyűs kezem a rektornak és a dékánoknak az Erkel Színház színpadán. Doktorrá fogadom – hangzott el négyszer. Micsoda büszkeség fogott el akkor mindannyiunkat. Orvossá értünk, az orvosi hivatáshoz szükséges tudás birtoklását ismerték el az idős professzorok. Akkor még nem tudtuk, hogy ez csak felhatalmazás, csak engedély elnyerése arra, hogy lehetőséget kapjunk az orvosi tevékenységhez szükséges tudás megszerzéséhez a gyakorlatban, amihez még legalább 10 év kell. Etikai kötelezettségünk eskünk szövegében volt. Hivatásunk mélyebb értelme is csak fokozatosan bontakozott ki a következő években, azonban ősi, évezredeket átívelő tradícióját, a felkentség tudatát igazán csak évtizedekkel később Hippokrátész szentélyének romjainál, az eredeti ógörög eskü szövegét hallgatva, esküre emelt kézzel a szertartás részvevőjeként éltem át metafizikai értelemben is.
x
Szóval 50 éve… az avatás előtt 2 héttel letettük az államvizsgát, amely akkor nem a szakmai tárgyakból állt, hanem adminisztratív jellegű diszciplínákból és a marxizmus néven futó vegyes tanból. Az utána az avatásig tartó rövid időszak volt életem legfelhőtlenebb periódusa: minden vizsgán túl, de még semmiért nem felelősen. Ezt a néhány napot kihasználtam, hogy teljesebben megismerjem Magyarországot, északi részében még soha nem voltam, így bejártam ezt a területet Salgótarjántól Füzér váráig. Utána élményekkel gazdagodott elmével mentem fel az avatási pódiumra, majd 10 napra rá első orvosi munkanapomra. Az ember ilyenkor felfokozott, feszült lelki állapotban van, az első betegtalálkozások élménye szorongással teltek, amikor kész orvosként kell baját felfednem, kezelnem. Olyan, mint a kispapnak az első mise.
x
50 éve velünk, a felavatottakkal együtt kapták az aranydiplomát az akkor félévszázada avatott orvosok, 21-en vehették át. A napi lapokban mind a 21 orvosnak szerepelt a neve. 1912-ben 70 orvost avattak és csak ők – egy harmaduk sem – voltak jelen 50 év múlva. Egy pillanatra meghökkentem, de csak egy pillanatra: hát persze, két világháború volt a két időpont között, az egyik 2 évre az avatásuk után, de a másodiknál sem voltak – a túlélők! – még igazán öregek. Meg abban az 50 évben volt a holokauszt, az orosz megszállás és a sztálinizmus borzalmas időszaka. És a mi 50 évünk? Mi „csak” a kádárizmus különböző szakaszait, az ún. rendszerváltást, a kapitalizmusba, majd a válságba fordulás éveit éltük át. Igaz, gyerekként a 2. világháborút, iskolásként a Rákosi-rendszert , kezdő egyetemistaként az 56-os forradalmat.
x
A szakmai munka elkezdése teljes valónkat igénybe vette, a teljes odafordulás a beteg felé, az első ügyeletek izgalma. Észre sem vettem – talán sokan voltunk így –, hogy azon az őszön nagy dolgok történtek világban, majdnem kitört a 3. világháború, a Szovjetunió fegyvereket szállított Kubába, végül azonban Hruscsov és Kennedy megegyeztek és a fegyvereket eltávolították az Egyesült Államok közeléből. És ekkor indult a bölcs, öreg XXIII. János pápa kezdeményezésére
a II. vatikáni zsinat, amely a katolikus egyházat a világi problémák felé nyitotta meg. Egy öreg ember mint megújító! Sokat gondoltam erre később, mert csak később vált – VI. Pál pápa zárta már le – egyértelművé a zsinat történelmi jelentősége. Igen, egy friss gondolkodását megőrző idős ember jobban látja tapasztalatai alapján, e kettősség birtokában, hogy kell Istent közelebb hozni az emberekhez, hogy mit kell helyrehozni az emberek közötti viszonyok területén, mit kell változtatni az emberi közösség szabályain. És belföldön? Éppen a mi egyetemi 6 évünk alatt konszolidálódott a Kádár-rendszer, avatásunk évét tartja a történelemírás a megszületett konszolidáció évének. 1956-ban azt szerettük volna, hogy megbukjon, hogy ne induljon meg az élet, de a megváltozhatatlan alatt élve a viszonylagos javaknak örültünk, lassacskán nyugatra is eljutottunk. Én 1966-ban – a belgyógyászati szakvizsgám előtti évben – jutottam el Olaszországba. Az ott töltött héten szinte habzsoltam az élményeket.
x
A technika és benne az orvosi technika rengeteget fejlődött a mi 50 évünk alatt, de ne felejtsük, hogy előző 50 évben lett a diagnosztika szerves része a röntgen-vizsgálat és az EKG. Mai szemmel azonban primitív eszközökkel dolgoztunk szakmai életünk kezdetén, nem volt endoszkópia, nem volt ultrahang-diagnosztika, nem volt CT, nem volt laboratóriumi automata, hogy csak a legfontosabb diagnosztikai eljárásokat említsem. De volt ennek egy nagy előnye, magunkra voltunk utalva. A beteg részletes kikérdezése és a finom, apró részletekre is kiterjedő fizikális vizsgálat, a megfigyelés volt a fő támaszunk a diagnosztikában, a mai orvosok jelentős részénél ez háttérbe szorul. Észre venni a pici jeleket, amelyek bizonyos irányba fordítják a további kutakodást, felvetnek gyanút, amit persze igazolni kell. Nincs olyan művészet, amely annyira nehéz lenne, mint a megfigyelés művészete – mondja Karl Jaspers, az orvos –filozófus. Az egyetemen tanáraink még a klasszikus orvoslás kiváló képviselői voltak, többen még Korányi Sándor tanítványai voltak, akárcsak első főnököm. Sokuk lényeget feltáró és átadott tudása, stílusa, példája egész szakmai életünkben elevenen ható emlék volt, így például a pszichiáter Nyírő Gyuláé, vagy a kardiológus Gottsegen Györgyé. Mindkettőjük neve ma egy-egy intézményünk homlokzatán ragyog, méltán. Gottsegen professzor a beteg ágya fölé hajolva a paplanra kiterített EKG-szalagokat nézte, elemezte, miközben bal kezével fogta, simogatta a beteg kezét. Nyírő professzor a tantermi betegbemutatások mestere-művésze volt, kérdéseire adott válaszokból szinte szemünk előtt, fülünk hallatára kibomlott a betegség lényege.
x
Az 50 év alatt megtanultam, hogy saját elgondolásaimat állandó kritikával, egy kívül álló szemével is kísérjem, egy új jelenség felbukkanása esetén rugalmasan kezeljem korábbi elképzelésemet, kollégáim, beosztottjaim,vagy akár medikusok véleményét is vegyem komolyan. Azt gondolom ebben az alázat kell megnyilvánuljon a világ, különösen az emberi test összetettsége és a tudás sokoldalúsága iránt. Egy sebész mondta, hogy amikor meghajolunk a beteg ágyánál, hogy a beteg hasát megtapintsuk, e meghajlásban az alázat kell kifejeződjék a tünetek sokfélesége, az észlelés korlátozottsága felé, mivel ez a gyakorlott orvost is gyakran megtéveszti. Az effajta magatartásnak szép példáját láttam egy másik nagyformátumú professzor, Magyar Imre vizitjén, aki egy beteg adott betegsége kapcsán hátraszólt a nagy „slepp”-ben pár sorral hátrább álló kollégájának: gyere csak, te ehhez jobban értesz. Ez a professzor volt egyébként egy másik, minden orvos számára alapvető követelménynek is szószólója: az orvos általános műveltségének magasabb foka nemcsak azért kell, hogy emberi értékét növelje, hanem azért, mert az ismeretek szélessége és azoknak a gondolkozás rugalmasságát elősegítő hatása hatékonyabb orvossá teszik. Magam úgy mondtam mindig tanítványaimnak: komplett orvos csak komplett ember lehet. Különösen fontos a művészetekben való elmerülés, ami nemcsak a betegek bajainak érzékenyebb megértését, hanem az orvos lelki regenerációját is szolgálja.
x
Lelkemet besugározza ez az 50 év meg az előtte álló, orvossá tevő 6 év. Magamba szívtam a tanulmányokból kapott ismereteket, meg a folyamatosan – most is! – szerzett tapasztalatokat. Alakítottam a gondolkodásomat és ezáltal mindenre éhes, induló énem magasabb fokozatába léptem. Az Idő Istene vitt magával, karjában repített, csak néha állt meg, aztán ismét harcokba engedett, majd átemelt rajtuk, olykor csak húzott a földön, de mindig gondolt rám, nem ejtett el soha. Végigvitt az emberi lépcsőkön, lehettem a szakma napszámosa megtapasztalva a cipelés súlyát, majd feljebb lépve taníthattam és irányítója lehettem egy-egy csapatnak, kaptam erőt, tehetséget beteg emberek bajait elűzni, majd minden összegyűjtött tapasztalást leszűrni, összegezni, szóban, írásban átadni. Belépni a Nagy Vonulatba: a kapott és kiegészített tudást és belső rakományt darabonként továbbadni, szétküldeni, másokban magként elvetni, hogy ők tovább dúsítsák és majd adják tovább. Erkölcsi hitvallásom valamiféle logikai empátián, nevezhetném természettörvényen alapul: akit a Sors rám bízott, mint orvosra, annak teljes tudásommal mindent meg kell adnom, emberi mivoltának jár ez a teljesség és én köteles vagyok tudni, hogy mire képes a tudomány az adott időpontban. Két bíró előtt kell elszámolnom: a láthatatlan, mindent számba vevő isteni Szellem és magam – belső világomat egyensúlyban tartó – lelkiismerete.
X
A nagy terem zsúfolásig telve, mi, az aranydiplomát átvevők elől, névvel jelölt helyen ülünk, sokan állnak a hozzátartozók közül, a karzat is emberekkel tömött. Felhangzik a Gaudeamus igitur… Igen, örüljünk, örüljünk, mi, több, mint kétszázan, akik itt vagyunk a 425-ből, akik 50 éve átvettük az orvosi diplomát. Legalább 75 évesek vagyunk, többen már nem érték meg ezt a napot, de valószínűleg azért élnek még az ittenieknél többen, csak valami gátolhatta őket a személyes jelenlétben. A protokoll, a szavalat, az ének után egyenként névsorban vesszük át a dékántól az emlékdiplomát, rektori kézfogás is dukál mellé. Nézem a volt egyetemi társaimat, legalább 80%-ukat ismertem anno… Nézem őket, volt, akivel 50 éve nem is találkoztam. Van, aki stramm, 30 éves ember mozgásával, van, aki lassan, kissé hajlott háttal vagy sántítva teszi meg a néhányszor tízméteres utat, férfiak közt sok az ősz haj. A nők nagy része persze festett hajjal éli életét, de közöttük is micsoda különbségek! A fiatalosan vonzó hölgyektől a megtört öreg asszonyokig mindenfajta előfordul. Belegondolok: mindenki mögött 50 éves orvosi munka, sok ezer beteg, folytonos megújulási kényszer, új metodikák elsajátítása, vívódások főnökökkel, beosztottakkal, intézményekkel, politikai rendszerekkel. Több, mint kétszáz orvosi és emberi sors, mely most – vagy nemsokkal ezelőtt vagy ezután – nyugvó ponthoz érkezett a visszatekintés gazdagságának tudatával. Letelt az idő, az a bizonyos, a sodró áramlat közepén sikló idő, akkor is, ha még hosszú évek várnak ránk, akkor is, ha még alkotunk belső rakományunkból. És… post jucundam juventutem, post molestam senectutem, nos habebit humus, nos habebit humus.
Dr. Boga Bálint
