-
"Művelt, szereti Bachot, odafigyel a kollégáira" Hihetetlenül fiatalon, ötvenhárom évesen az amerikai Bruce Beutler - megosztva a luxemburgi Jules Hoffmannal - orvosi Nobel-díjat kapott a veleszületett immunitással kapcsolatos kutatásaiért.
Igazán szerencsésnek mondhatja magát Cseh Károly, a Semmelweis Egyetem Népegészségtani Intézetének igazgatója, hiszen egy későbbi Nobel-díjas tudóssal dolgozhatott együtt pályája kezdetén. A közös munka 1987-ben indult, miután Bruce Beutler és kollégái felfedezték, hogy a cachectin azonos az egyik rák ellen védő fehérjével, vagyis, hogy a rákbetegek kóros soványságát a szervezet védekező mechanizmusa okozza. A jelentős felfedezés kidolgozására Beutler önálló kutatói állást kapott az amerikai Dallasban és munkatársakat keresett. Korábbi magyar kollégája, dr. Pongor Sándor Cseh Károlyt ajánlotta, aki így két évre ösztöndíjasként csatlakozhatott Beutler csapatához.
– Milyen érzés volt, amikor megkapta az ösztöndíjat?
– Fantasztikus volt az is, hogy felkért és az is, hogy rengeteget tanulhattam tőle. Mindent személyesen mutatott meg, tőle tanultam gyakorlatilag a molekuláris biológiát, például azt, hogyan kell plazmidokba géneket helyezni, felnöveszteni őket baktériumokban, vagy hogyan kell emlős sejtekbe bejuttatni a génszekvenciát. Amikor odakerültem, ő volt az ötödik legidézettebb tudós a világon. Az egész élete arról szólt, hogy nagy tudóssá váljon.
- – Mi volt az a kezdeti kutatás, amiben együtt dolgoztak?
– Amikor megérkeztem Dallasba, az én feladatom a tumor nekrózis faktor /cachectin termelődést szabályozó genetikai és nem genetikai mechanizmusok vizsgálata lett. Emellett már akkor is kutatta, hogy mi lehet a baktériumok sejtfalának, a lipopoliszaccharidoknak a sejtfelszíni receptora. A bakteriális fertőzések tüneteiért (például láz, szeptikus sokk) ugyanis az emberi szervezet citokinjei felelősek, immunrendszerünk így reagál a behatolókra. Ezért fontos megismerni, hogy milyen mechanizmussal védekeznek immunsejtjeink a baktériumok ellen. Bruce talált olyan egértörzseket, amelyekben valami hiba folytán a bakteriumok lipopoliszacharidjai nem okoztak reakciót (endotoxin sokkot és TNF fölszabadulást), amiből arra következtetett, hogy a receptor hibás lehet. Ha a baktérium-sejtfalnak a kivonatát beadják egérnek, a vérmérgezés tüneteit tudja előidézni, anélkül, hogy valóban baktérium lenne a keringésben. A folyamatért tehát nem a baktérium a felelős, hanem a szervezetből felszabaduló immunológiai anyagok, amelyek elpusztíthatják a baktériumot és károsíthatják a szervezetet is. Én a TNF- termelődési mechanizmusán dolgoztam vele, amiből végül egy közös cikk készült. A későbbiekben ő főként a bakteriális lipopoliszaccharid receptor kutatásával foglalkozott.
– Lehetett sejteni, hogy az a munka, amibe Ön is bekapcsolódott, Beutler későbbi Nobel-díjas kutatásának a kezdete lesz?
– A közép-európai kishitűség bennem is munkálkodott. Az akkori tapasztalatokból kiindulva azt gondoltam, hogy a díjakat általában odaítélik, nem pedig kiérdemlik. Tíz évvel később azonban, amikor a kutatás már előrehaladottabb stádiumban volt és megtalálta az LPS-receptort, már sejteni lehetett, hogy ez hatalmas felfedezés, de hogy valaki ötvenévesen Nobel-díjas legyen, ahhoz kivételes szerencse kell. Az idén díjazott másik két kolléga is jóval idősebb volt.
A teljes cikk a www.semmelweisfigyelo.hu honlapon olvasható. Tovább a teljes cikkre
