A Semmelweis Egyetem Nagyvárad téri Elméleti Tömb (NET) aulájában található körülbelül hét méter magas, és 21 méter hosszú ólomüveget Hincz Gyula festő és grafikus 1973-as tervei alapján készítették.
Hincz Gyula 1922-ben kezdte tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, ahol Rudnay és Vaszary iskoláján nevelkedett. Tehetségét meglehetősen korán felfedezték, már 1929-ben kiállított Herwarth Walden-nél a Sturm Galériában. Ezt számos egyéni és csoportos bemutatkozás követte, rendszeresen részt vett a Velencei Biennálén. Munkásságára nagy hatást gyakoroltak külföldi tanulmányútjai (Párizs, Róma, Afrika, Kína, Vietnam, Chile).
Vonzották a 20. század első felének irányzatai, legtöbbjükben kipróbálta magát, mégsem fogadta el, ha valamelyik stílushoz sorolták a szakértők. Forradalmi egyénisége nem engedte, hogy bármelyik társasághoz, csoportosuláshoz csatlakozzon. „Átmeneti korszakban éltünk, a művészetnek sem volt egyetemes stílusa s valamiféle általános készülődés izgalma sűrűsödött a levegőben. Engem s valószínűleg nem csak engem, állandóan nyugtalanított az a kérdés, milyen is lesz a jövő társadalmának kifejezési formája. Szükségszerűen meg kellett tehát ismerkednem minden művészeti iránnyal és mozgalommal, de egyik sem volt rám olyan végzetes hatással, hogy egy sajátosság kimunkálásában megnyugvást lelhettem volna.”
Hincz szakmai megítélése számos, nem mindig kedvező kritikát váltott ki a magyar művészeti életben. Sokszínű életművének előnye egyben hátránya is. A stílusok zűrzavarában méltánytalanul elhanyagolt munkássága tulajdonképpen egy végeérhetetlen útkeresést rejt. A 20. század első felében kibontakozó, a külső hatásokat, impulzusokat alkotásaiban megfogalmazó művész a helyét, de elsősorban a művészi nyelv legteljesebb kifejezési formáját kereste. Hincz ahhoz az alkotói típushoz tartozik, akinek stílusa folyamatosan ideológiai, társadalmi és művészi hatásoknak van kitéve, melyeket aktívan felhasznál, rugalmasan beépít saját formanyelvébe. „Az egyéniség varázsa nem az állandóság, hanem a fejlődés” – vallja maga a mester.Munkássága elismeréseként több díjjal tüntették ki: Munkácsy-díj (1952, 1957), Kossuth-díj (1958), érdemes- (1964) és kiváló művész (1968).
Hincz Gyula egész életében kísérletezett, nemcsak az anyagokkal, de a kifejezéssel is. Szobrokat, murális alkotásokat, köztük üvegmozaikot, kerámiát, gobelint is készített.
Műveinek gyakori modellje volt felesége, akinek halála után – 1983-tól – csaknem teljesen felhagyott az alkotással. Hagyatékát a Váci Értéktár kezeli.
A NET aulájában található betét pontos lenyomata, esszenciája munkásságának: erőteljes hatású, a 20. századi sokféle művészeti irányzatát, s olykor más kultúrák, pl. az indián művészet jellegzetes jegyeit is magába gyúrva egy eklektikus, mégis bravúros szerkesztésű, színes, a szimbólumok stilizált jelrendszerét is magábafoglaló, határozott grafikai vonalvezetésű, dinamikusan dekoratív képfelületet teremtett.
Hincz grafikáit egyébként mindenki ismeri, például több, a Móra Kiadó gondozásában megjelent Weöres-kötetet ő illusztrált. Az ő munkája a többi közt a Bóbita, a Ha a világ rigó lenne, illetve a Zimzizim.
További érdekes részletek olvashatók a művészről és az épületről ebben a blogban, ahonnan cikkünk egy részét is idéztük.
T-Sz.Sz.
K.I.
