Interjúsorozatunkban volt semmelweises hallgatókat kérünk fel, hogy meséljenek életútjukról, egyetemi éveikről, és arról, hogy miben segítette az egyetem az előrejutásukat. Legutóbb dr. Gloviczki Péter világhírű magyar érsebész-bűvésszel, az USA-beli Mayo Klinika professor emeritusával, a Semmelweis Egyetem díszdoktorával beszélgettünk. Az életét és karrierjét bemutató könyv Varázsgömb és szike – Gloviczki Péter érsebész különleges életútja – Az értől az Óceánig címmel jelent meg magyarul és angolul is. Professzor úr a Frank J. Veith International Society elnökeként, az egyetemet fenntartó Nemzeti Egészségügyi és Orvosképzésért Alapítvány (NEOA) kuratóriumi tagjaként Semmelweis International Vascular Symposium címmel nemzetközi érkongresszust szervezett az egyetemen május 18-22 között, ahova a legnagyobb amerikai egyetemekről érkeztek előadók. Az esemény célja nemcsak az volt, hogy támogassa a Semmelweis Egyetem előrelépését a ranglistákon, de az is, hogy amerikai egyetemi hangulatot csempésszen Budapestre. Dr. Gloviczki Péter idén az Általános Orvostudományi Kar (ÁOK) diplomaátadóján mond majd köszöntőt.

Miért választotta az orvosi pályát?

Az, hogy az orvosi pályát választottam természetes volt számomra. A nagyapám, a nagybátyám, a bátyám és az édesapám is orvosok voltak, orvosok között nőttem fel. Édesapámnak Nyíregyházán volt magánpraxisa; Debrecenben végzett, belgyógyászati és ideggyógyászati szakorvosi vizsgája is volt. Mindig láttam, hogy sok betege van, mert otthon rendelt, úgyhogy mikor hatéves koromban megkérdezték tőlem, mi akarok lenni, azt válaszoltam, hogy sebész professzor. Mindig is arra vágytam, hogy orvos legyek. Az egyetemi éveim alatt egy ideig gondolkoztam a gyermekgyógyászaton. Ezután a rövid kitekintés után azonban visszaterelődött figyelmem a sebészetre. Végül az érsebészeti intézetbe kerültem.

Fiatalkorában ki volt a példaképe?

Több példaképem is volt, de a legfontosabb mind közül az édesapám. Mindent tőle tanultam, hogy hogyan kell bánni a betegekkel, a páciensek szeretetét, hogyan kell viselkedni helyesen a kollégákkal, a beteggel való együttérzését. Számomra apám volt a legjobb orvos, akit valaha is ismertem. Ötvenhat után felajánlották, hogy legyen a kórházban ideggyógyász főorvos, mert ő volt az egyedüli, akinek ilyen szakorvosi vizsgája volt Nyíregyházán. De kikötés volt, hogy csak akkor lehet főorvos, ha belép a kommunista pártba. Nem lépett be, úgyhogy felköltöztünk Pestre és Csepelen körzeti orvosként dolgozott, majd utána a belvárosban kapott egy körzetet a Bazilika környékén és ott dolgozott egész addig, amíg nyugdíjba nem ment.

Hogyan került a Semmelweis Egyetemre?

A felvételi eljárás szóbeli volt. Pannonhalmára jártam gimnáziumba, egy egyházi iskolából rögtön érettségi után bekerülni az egyetemre igen nehéz volt abban az időben. Az osztályban én voltam az egyedüli, akit abban az évben felvettek, minden más osztálytársamnak el kellett menni dolgozni, vagy valahol eltölteni egy évet. Kitűnő tanuló voltam; Népköztársaság gyűrűvel végeztem, tehát az első általánostól az egyetem végéig minden jegyem ötös volt. A tiszta kitűnő bizonyítványom mellett felvételin ott volt még az 1962-es Ki mit tud?-os televíziós versenyen aratott győzelmem bűvészként, aminek köszönhetően mindenki ismerte a nevemet. Ezt ugye nem mondták, de praktikusan mindenki tudta, hogy ki vagyok. Ez persze magában nem lett volna elég, számított az érettségi bizonyítvány eredménye, a szóbeli elbeszélgetés is – ezeknek köszönhetően vettek fel az egyetemre.

Melyik tantárgyat szerette a legjobban?

Egyértelműen a patológia volt a kedvencem. Az akkori II. Sz. Patológiai Intézetben tanultam, illetve ott voltam Tudományos Diákkörös is. Jellinek Harry professzor volt az intézet vezetője, Kádár Anna professzorasszonnyal együtt ők voltak a témavezetőim. Az érsebészet, az érbetegségek irányában orientálódtak. Kádár professzorasszony volt az első vezető, aki elektronmikroszkópos laboratóriumot vezetett már 1975-ben. Különösen érdekelte az érpatológia, az atherosclerosis. Az egyik TDK-s pályamunkámat a Buerger-kórról írtam, a másikat a Krompecher basalsejtes carcinomájáról.

Mi a legfontosabb, amit témavezetőitől tanult?

A pontosság, az őszinteség, a tudományos hajlam. Az akadémiai része a kutatásnak az, hogyan kell egy tézist vagy egy pályaművet összerakni. Ennek következtében később is nagyon sok cikkben együtt dolgoztam Kádár professzorasszonnyal. Tulajdonképpen megszerettették velem az érbetegségeket. Az intézet nagyon magas színvonalon működött, Jelinek professzor könyvet, cikkeket ír, Kádár professzorasszony szintén. Nemzetközileg is ismert kutatónak számítottak. Nagyon tetszett, hogy nem csak dolgoztunk bizonyos témákban – amik lehettek klinikai, patológiai vagy kísérletes kutatások – hanem meg is tudtuk tanulni azokat, összeszedni az irodalmat, cikket írni belőle, amit aztán publikáltunk is. Imponáló volt az is, mindannyian több nyelven beszéltek. Az egyetemnek voltak nyelvi versenyei, ezeken én is indultam és díjakat is nyertem. Fontos számomra a nyelvismeret, akkor már beszéltem németül, kicsit oroszul; később Franciaországban voltam ösztöndíjjal, így franciául és angolul is tanultam. A bűvészkedés is segített a nyelvtanulásban, mert akárhova utaztam, megpróbáltam megtanulni az előadásomat azon a nyelven, ahol elő kellett adnom. Miután a Ki mit tud?-nak az volt az egyik fődíja, hogy elmehettünk Helsinkibe a világifjúsági találkozóra, 14 éves koromban megtanultam az egyik bűvésztrükkömet finnül előadni. Aztán voltunk Csehszlovákiában, ott megtanultam csehül, majd Japánban, így megtanultam japánul. Mindig érdekeltek a nyelvek. Az intézetnek is ez volt a szemlélte, hogy ne csak magyarul beszéljen az ember, hanem mindenki tudjon angolul is.

Melyek a legemlékezetesebb egyetemi élményei?

Nagyon sok ilyen élményem van. Legszívesebben arra gondolok vissza, hogy milyen komoly barátságokat kötöttünk a csoporttal. A mi csoportunk még most is nagyon összetartó. Amikor visszamegyek Magyarországra, elmegyünk együtt ebédelni. Mikor megkaptam a Honoris Causa egyetemi kitüntetést, az egész csoport eljött gratulálni. A közösségből, sőt, az évfolyamunkból is sokan sikeres orvosokká váltak. Csoporttársam volt Gőbl Gábor, aki Országos Mentőszolgálat igazgatója volt; Gulyás Gusztáv is, aki híres plasztikai sebész lett és nem rég ment nyugdíjba; vagy Dévai Gabriella gyerekgyógyász és Friedman Gábor sebész. Nem csak együtt tanultunk, de majdnem együtt is éltünk, szórakoztunk; egy fantasztikus közösségi szellem volt a mi csoportunkban. Nagyon összetartottunk és ezek a barátságok ma is tartanak: amikor összejövünk olyan, mintha el sem telt volna ötven év. Mindnyájan most októberben kaptuk meg az aranydiplomáinkat. Pontosan 50 éve végeztünk, 1972-ben. Ott voltunk mindannyian és úgy folytattuk tovább a beszélgetést, mintha soha nem is hagytuk volna abba.

Legmeghatározóbb hobbija a bűvészkedés. Az egyetemi évek alatt ez hogyan befolyásolta tanulmányait, mennyire fért bele az idejébe?

A bűvészkedés egy integrális része az életemnek, mivel már tízéves koromban elkezdtem. Édesapám egyik kollégája, Takács Sándor – aki szintén orvos volt – tagja volt Magyar Amatőr Mágusok Egyesületének (MAME). Ennek sok komoly ember, orvosok, ügyvédek, üzletemberek a tagja, akik hobbiból bűvészkednek. Minden kedden összejöttünk a Bem rakparton egy kultúrterembe bűvészkedni és jártunk bűvész kongresszusra, tartottunk bűvészi előadásokat. Én persze olyan kicsi voltam, hogy nagyon nehéz volt számomra, hiszen fiatalként először nem is akartak bevenni, de aztán látták, hogy ügyes vagyok. Akkor elmehettem már az előadásokra, végül pedig oszlopos taggá váltam. Később nagyon tetszett a MAME-nak is, hogy 14 évesen megnyertem a Ki mit tud?-ot. Ezt követően sok haknim és fellépésem lett, melyeken többek között Hacki Tamással, Koncz Zsuzsával, Kovács Katival, Zoránékkal, Kern Andrissal léptünk fel. Rengeteg időt töltöttem el velük. Ezt követően elmentem Pannonhalmára gimnáziumba, kevesebbet is léptem fel, egy-két televíziós szereplést vállaltam. Az egyetemen szintén vigyáznom kellett, hogy a bűvészkedés ne befolyásolja a tanulmányaimat – csak néha, hétvégenként vállaltam haknikat. Jártam külföldön is versenyekre, 1973-ban, egy évvel az egyetem után a világbajnokságon ezüstérmet nyertem Párizsban bűvész kategóriában. Az egyetem alatt is jártam külföldre nyaranta, amikor volt egy szabad hónapom. Fiatal orvosként is óvatosnak kellett lennem, nem mondhattam, hogy most megyek operálni, most meg megyek bűvészkedni. A nagy világversenyekre azért még el tudtam menni. Volt például 1978-ban Tokióban egy nagy verseny, ahol aranyérmet kaptam. Ezt valahogy úgy lehet elképzelni, mint azok az orvosok, akik vízilabdáztak, azok mentek vízilabdázni; akik műkorcsolyáztak, mentek műkorcsolyázni; én mentem bűvészkedni. Ez tehát csak egy hobbi volt és soha nem térített el attól, hogy orvos legyek. Olyannyira, hogy amikor Párizsban voltam egy egyéves ösztöndíjjal, felajánlottak egy három hetes szerződést az egyik párizsi kabaréban, a Casino de Paris-ban. Akkor azt mondtam, hogy ezt már nem tudom csinálni, el kellett határoznom magam az orvoslás mellett. Én ezt magamban már korábban is eldöntöttem, de akkor egy olyan lehetőséget adtam fel, ami egyértelművé tette, hogy nem lesz belőlem egy életre szóló professzionális bűvész. És ezt soha nem bántam meg.

Hogyan került a Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikára?

Keresgettem, hogy mi legyen belőlem, és eldöntöttem, hogy sebész akarok lenni. Édesapámnak jó barátja volt Hüttl Tivadar professzor úr, aki akkoriban a Rókus kórháznak volt a sebész főorvosa. Lehetőségem nyílt bejárni hozzá és medikusként műtétet nézni. Mai napig emlékszem, mikor először odaállítottak a sebészek mögé és rám adtak egy köpenyt, hogy a kezemet benne tartsam és steril legyek, hogy tudjam nézni az operációt. Professzor úr egy epehólyagot műtött és mikor kinyitotta az epehólyagot hirtelen kiszállt a fejemből a vér, megszédültem, úgyhogy gyorsan leültettek. Azt gondoltam magamban: „Az Isten verje meg, ezzel kezdem a sebészi pályafutásomat, hogy nem tudok végigállni egy műtétet!” Felserkentett a dolog, tetszett a sebészet manualitása is. Akkoriban meghirdettek két érsebészeti állást. Végiggondoltam, milyen jól hangzik: Gloviczki Péter érsebész. Fogalmam se volt, hogy mi az érsebészet, bár hallottam előadást, de előtte nem jártam ott. És mivel a sebészet érdekelt, megtetszett a dolog. Mondtam édesapámnak is: „Van egy állás, menjek sebésznek?” Erre azt mondta: „Ha érdekel, az egy nagyon szép szakma.” Mondtam neki, hogy Soltész Lajos professzorral kellene tárgyalnom, ő az érsebész a klinikán. Azt mondta, hogy „felhívom én a Lajost.” „Hát te ismered a Soltész professzor urat?” „Együtt végeztünk Debrecenben egyetemet.” Apám 1942-ben végzett Debrecenben, csoporttársa volt Soltész Lajos professzor. Úgyhogy fel is hívta, és rögtön fogadott. Nagyon aranyos ember volt, mondta, hogy ez egy gyönyörű szakma. „Én ezt imádom. Viszont neked a Kudász professzorral kell beszélned, mert ő az intézet vezető, én csak egy beosztott vagyok” – mondta. Bejelentkeztem a titkárnőjénél. Azt mondta, jól van, menjek vissza jövő héten. Egy hét múlva vissza is mentem, bekopogtam az ajtón jelezve, hogy itt vagyok, mondták, hogy csak üljek le odakint. Vártam egy órát, ott ültem a kispadon, professzor nem jött, aztán épp mielőtt elmentem volna látom, hogy Kudász professzor jön ki. Nem engedett be csak úgy, az ajtóba megállt, és úgy rám nézett. Mondtam neki: „Professzor úr az egyik állásra jöttem jelentkezni.” Azt mondta: „Én megmondtam mindenkinek, hogy ide nekem orvostanhallgató nem jön! Csak olyan embereket veszünk fel, akik vagy patológusok voltak, vagy más sebészeti klinikáról jöttek!” Mondtam neki, hogy medikusoknak volt meghirdetve az állás, de hoztam egy ajánló levelet a Jellinek professzor úrtól. Erre a válasza az volt, hogy aki idejön, azoknak nyelveket is tudni kell. Mondtam, hogy 6 nyelvből indultam az egyetemi versenyen. Azt mondta, ide csak a legjobbakat veszik fel. „Professzor úr, kormányzó gyűrűvel fognak avatni, úgyhogy tiszta ötös volt a bizonyítványom” – feleltem neki. Nézett nagyon a titkárnője és egyszer csak azt mondja: „Nem maga volt a kis bűvész a Ki mit tud?-ban?” Mondtam, hogy igen, az én voltam. Erre a professzor: „Tudja mit Gloviczki, magát fogom javasolni az állásra.” Így kerültem be a Városmajorba. Minden kritériumnak megfeleltem. De végül a „kis bűvészkedés” miatt jutottam be. Odakerültem és két hét után már imádtam a szakmát.

A külföldi tanulmányutak hogyan járultak hozzá a szakmai fejlődéséhez?

Orvosként abban az időben én sem utazhattam egészen 1981-ig. Az egyetem befejezése után 9 évet még a Városmajori Klinikán dolgoztam tanársegédként és ott voltam először általános sebész szakorvos, valamint tagja voltam az első érsebész csoportnak. A rendszerváltás előtti időkben csak kétévente egyszer lehetett külföldre utazni. Bűvészként viszont az Országos Rendező Irodán keresztül szerződéssel a kezemben minden probléma nélkül, kiutazhattam, mivel hivatásos engedélyem volt. A hivatalos dokumentumokon az szerepelt, hogy fel kell lépnem például Argentínában – ilyenkor le kellett adnom 10%-ot, hogy megszerezzék nekem az útlevelet. Bűvészként tehát mindenhova tudtam utazni, és úgy jártam orvoskongresszusokra, hogy felléptem a helyi bűvészklubban. Ilyen bűvészklubok az egész világon vannak. Nekem akkor már elég jó nevem volt, bűvész körökben ismertek. Így volt lehetőségem eljutni Dél-Amerikába egy orvosi kongresszusra – bűvészként. Orvosként nem tudtam volna elmenni. Amerikában is részt vettem egy bűvész körúton, amely során sok orvossal is találkoztam, de nem tudtam volna oda sem orvosként eljutni. Csak így kaptam probléma nélkül vízumot és útlevelet. Aztán kaptam ezt párizsi ösztöndíjat, amit a Soltész professzor intézett el: volt egy magyar-francia együttműködés, én voltam az egyedüli, aki egy kicsit alkalmas volt rá, illetve franciául is beszélt. Így tölthettem egy évet Franciaországban harmadéves rezidensként. A francia professzorom időnként eltűnt, majd visszajött. Két hétig nem volt ott, megkérdeztem tőle hol járt. Azt válaszolta, hogy a Mayo Klinikán volt egy check up-on. Azon gondolkoztam miért épp a Mayo Klinikára jár Párizsból? És meg is mondta rá a választ: a Mayo Klinika a legjobb a világon. Azon törtem a fejem, hogy ha a Mayo Klinika a legjobb a világon, akkor mit keresek én Párizsban? Úgyhogy akkor eldöntöttem, hogy ha még a francia professzorok szerint is a Mayo Klinika a legjobb, akkor nekem is oda kell jutnom valahogy. Öt évig dolgoztam azon, hogy kapcsolatokat szerezzek, végül meghívtak egy ösztöndíjra kutatóként. Így kerültem ki, és végül olyan lehetőségeket kaptam, hogy nem tudtam otthagyni.

Milyen tanácsot adna a mostani kezdő orvosoknak, medikusoknak?

Azt mondanám először, hogy nagyon örülök, hogy ezt a hivatást választották, mert ez egy fantasztikusan teljes életet ad az embernek; egy nagyon komoly célt, nagyon komoly lehetőséget. Azonban nem egy egyszerű élet ez, sőt, nehéz élet, de nagyon tartalmas és sok örömet jelent; különösen akkor, ha egy olyan szakmába kerül az ember, mint ahogy nekem sikerült. A sebészetben az okozta a legfőbb örömöt, hogy mennyi mindent tudok tenni a betegért nap mint nap. Minden műtét egy komoly megpróbáltatást is jelent, illetve egy fantasztikus alkalmat, hogy az ember a lehető legjobbat tegye a betegért, ennek pedig látható, azonnali eredménye is van. Hasonló örömöt tulajdonképpen minden szakma tartogat; talán a belgyógyászatban nem napi szinten kap visszajelzést az ember, hanem egy kicsit hosszabb távon. Szerintem a legfontosabb az, hogy őszintén érezze az ember, hogy valóban ezt akarja csinálni. Ha nem szereted igazán ezt a hivatást, akkor nem tudod pénzért csinál. Az orvosok jól élnek, jól keresnek, de ezt a szakmát nem lehet anyagi érdekből művelni. Csak egyetlen dolog lehet a fejedben, az, hogy Te, mint orvos a lehető legjobbat tedd a betegért, és úgy kezelj minden betegedet, mint a családodnak egy tagját. És emiatt is annyira örülök, hogy Magyarországon megszűnt a hálapénz, ami az én időmben mindennapos dolognak számított. Amikor elkerültem a Mayo Klinikára, a legnagyobb változás nem a szemléletben volt; mert apámtól és az egyetemi kollégáimtól – különösen Soltész professzor úrtól – is megtanultam a betegek szeretetét, hogy mindent, amit csinálunk, a betegért tesszük. A legnagyobb változás az volt Amerikában, hogy semmilyen anyagi ösztönzőt nem kaptam ahhoz, hogy elvégezzek egy műtétet. A Mayo Klinikán az a koncepció, hogy nem műtét kell a betegnek, hanem gyógyulás. Természetesen ha ehhez szükséges a műtét, megcsináljuk – de ha nem kell a műtét, nem végezzük el.

A legfontosabb tehát, hogy akkor lesz egy orvos igazán boldog, ha szereti, amit csinál; ha megvan benne az a beteggel való együttérzés, ami elengedhetetlen a mi szakmánkban; ha megvan az a belső hajtóerő, hogy a lehető legjobban ismerje és tanulja meg azt a szakmát, amit éppen űz; és az, hogy a legjobb kezelést adja a betegnek, azt, amire annak szüksége van. Szerintem ebben a szakmában olyan örömök érik az embert, mint sehol máshol. Mert az, hogy egy beteg állapota javul, és meg is gyógyul, olyan felemelő érzést ad az orvosnak, mint egyik másik szakmában sem.

Alumni Igazgatóság
Fotó: Kovács Attila – Semmelweis Egyetem

A cikket a Semmelweis Egyetem Kommunikációs Igazgatósága tette közzé.