Mivel indult a mai munkanapja és mivel folytatja az interjú után?
– A mai napom hajnali fél ötkor kezdődött, amikor a főnővértársam telefonált, hogy a ceglédi vonalon történt vonatbaleset miatt két kolléganőnk nem tud bejönni dolgozni. Emiatt át kellett szerveznünk az ellátást, én vettem át az egyik kórtermet. Tehát a betegágy mellől érkeztem, és a beszélgetés után oda is megyek vissza. Ma este hétig dolgozom. Amikor nem kell kórtermi feladatot vállalnom, általában nyolcórás a munkanapom, de az intenzív osztályon mindig történik valami. Van, hogy egyetlen éjszaka öt beteg érkezik, és közben minden életfenntartó gép működik.
Miért választotta az egészségügyi pályát, azon belül a saját területét?
Kalocsán jártam egészségügyi szakközépiskolába. Akkoriban nem volt annyi továbbtanulási lehetőség, mint ma, és édesanyám is arra biztatott, hogy próbáljam meg ezt a pályát, bár a családunkban senki nem dolgozott az egészségügyben. Már a középiskolai gyakorlatokat is nagyon szerettem. Amikor betekinthettünk az intenzív osztály munkájába, az ott látott összetett, gyors döntéseket igénylő ellátás rögtön magával ragadott.
Érettségi után az akkori Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézethez kerültem. Amikor három intenzív osztályos helyre kerestek jelentkezőket, azonnal vállalkoztam. Ott hamar éreztem, hogy jó helyen vagyok, és ezt szeretném csinálni.
Kiváló szakemberektől tanulhattam, és az intenzív szakápolás szerelem lett első látásra. Ennek lassan negyven éve. Később a János Kórház intenzív osztályán dolgoztam, majd huszonnyolc éve kerültem a Semmelweis Egyetem Intenzív Terápiás Klinikájára.
A hivatása kapcsán mi az eddigi legmeghatározóbb élménye?
Nem tudnék egyetlen esetet kiemelni. A koronavírus-járvány természetesen meghatározó időszak volt, borzasztó fizikai és lelki terhelést jelentett, ismerek olyat, aki utána el is hagyta a pályát. Mi végigdolgoztuk. Közben a főiskolát is befejeztem, és sikeresen államvizsgáztam. Visszagondolva magam sem tudom, hogyan fért meg egymás mellett a járványellátás és a tanulás, de büszke vagyok arra, hogy mindkettőt sikerült teljesítenem. Mégis azok a visszajelzések érintenek meg a leginkább, amikor köszönőlevelet vagy fényképet kapunk, esetleg egy család minden karácsonykor megírja, hogy köszönik, hogy megmentettük a hozzátartozójukat.
Mit tart a legnagyobb kihívásnak a munkájában és miből merít erőt?
A legnagyobb kihívás a felelősség. Az intenzív osztályon rendkívül súlyos, kritikus állapotú betegek fekszenek, akik sokszor teljesen kiszolgáltatottak, és egyáltalán nem képesek az önellátásra. Ami egy egészséges embernek természetes, hogy levegőt vesz és dobog a szíve, azt náluk gyakran támogatni vagy pótolni kell. Biztosítjuk a légzésüket és a keringésüket, beadjuk a gyógyszereiket és az infúzióikat, megetetjük, megfürdetjük és tisztába tesszük őket. Ehhez nagy tudásra, folyamatos figyelemre és fegyelemre van szükség, mert itt nem lehet hibázni.
Erőt elsősorban a felépült betegek és családtagjaik visszajelzéseiből merítek. Ezenkívül több mint tíz éven át tanítottam az intenzív szakápolói képzésben, valamint alapszintű újraélesztést is oktattam. A tudás átadása azért adott sokat, mert a hallgatókban a jövő intenzív osztályainak szakembereit láttam. A munkán kívül az olvasás kapcsol ki, a könyvek segítségével egy időre átkerülhetek egy másik világba.
Mit tart a legnagyobb erősségnek, hajtóerőnek az egyetemi közeget, vagy saját intézményét tekintve?
A legnagyobb erősségünk a csapatban rejlik. A klinika vezetése igyekszik jó közösséget létrehozni és együtt tartani, megtartani a szakdolgozókat, ami önmagában is nagy feladat. A koronavírus-járvány után szerencsére sok fiatal is érkezett. Az egyetemi közegnek ebben különleges szerepe van, mert rengeteg hallgató tölti nálunk a gyakorlatát. Közülük többen megszeretik az intenzív ápolást, és az iskola elvégzése után munkatársként térnek vissza. Nagy előnynek tartom azt is, hogy az egyetem biztosítja a munkánk szakmai és tárgyi feltételeit, a betegek megkapnak mindent, amire a gyógyulásukhoz szükségük van. Az intenzív terápia ugyanakkor mindig csapatmunka. A szakorvos, a rezidens, a szakápoló, a segédápoló, a gyógytornász, a pszichológus és az infekciókontroll munkatársai együtt dolgoznak azért, hogy a beteg meggyógyuljon és hazatérhessen a szeretteihez.
Hogyan mutatná be a munkáját és mivel buzdítana egy érdeklődő fiatalt, hogy ezt a hivatást válassza?
Az intenzív szakápolás egyszerre kíván emberséget, precizitást, műszaki érdeklődést és folyamatos tanulást. Ehhez a szakmához hatalmas adag szeretet és alázat kell, erre épülhet a szakmai tudás.
Aki szereti a változatos feladatokat, itt lélegeztetőgépekkel, dialízissel és folyamatos vesepótló kezelést végző CRRT-berendezésekkel is dolgozhat, miközben közvetlenül részt vesz a legsúlyosabb állapotú betegek ellátásában. Annak ajánlanám ezt a hivatást, aki többre vágyik, mélyebb tudást szeretne szerezni, vállalja a nagy felelősséget, és képes egy csapat részeként dolgozni. Nehéz pálya, de egy beteg felépülésével minden erőfeszítés értelmet nyer.
Jancsó Orsolya
Fotó: Barta Bálint – Semmelweis Egyetem
