Műszak végén egy gyors kései ebéd, majd még egy kör a röntgenben: a zöld plüss dínó – a gyerekvizsgálatok fontos kelléke – visszakerül a kosárba, és a doziméter is a fiókban pihen másnapig. Helyette előkerül a szekrényből a méretes sporttáska, cirka hat kiló, és irány a városligeti sportpálya. „Elég jellegzetes az alakja, többször megállítottak már a klinikáról jövet-menet, főleg németes hallgatók, hogy hol lehet gyeplabdázni?” – mutatja a felszerelést, mezt, ütőket, labdákat rejtő csomagot Tóth Zsuzsi.
A fiatal röntgenasszisztens három éve kezdett az Orvosi Képalkotó Klinikán (OKK), de az egyészségügy és a betegek segítése iránti elköteleződése sokkal régebbi. „A tágabb családban van orvos és védőnő is, így a területtel már egészen kicsi koromban találkoztam. Az is nagyon korán egyértelművé vált, hogy nekem olyan hivatást kell választanom, ahol emberekkel foglalkozhatok, még konkrétabban, ahol embereket segíthetek! A gimnázium után először gyógymasszőri képesítést szereztem a Semmelweis Egyetem Raoul Wallenberg Többcélú Szakképző Intézményben. Mivel kicsi gyerekkoromtól sportolok, 11 éve gyeplabdázom, előtte versenyszerűen fociztam, kosaraztam, majd jiu-jitsu-ztam, de úsztam is, ez egy nagyon kézenfekvő és praktikus szakmaválasztásnak tűnt. Úgy éreztem, hogy ez lesz az én utam, hiszen ez nekem sportolóként is nagyon hasznos, ráadásul még a sporttársaimnak is segíthetek” – idézte fel Zsuzsi hozzáfűzve, hogy a gyeplabda igen prózai módon talált rá. „A gimnáziumi gólyatáborba tartva a buszon a sportról beszélgettünk az osztályfőnökkel, aki mesélt a gyeplabdáról. Amikor megosztottam vele, hogy versenysportoló vagyok, nemes egyszerűséggel közölte, hogy ’Zsuzsi, akkor te szeptembertől gyeplabdázol!’ és így is lett: ősszel elkezdtem, és bele is szerettem ebbe a sportba!”
A gyeplabda (gyephoki, field hockey) Angliából származó csapatsport, 1908 óta olimpiai játék. Két csapat, 10-10 mezőnyjátékos és 1-1 kapus játssza 4×15 perces játékidőben. A játék célja egy nagyjából focipálya méretű pályán kézilabda méretű kapuba juttatni a tömör műanyagból készült kb. 225 milliméter kerületű, mintegy 160 gramm súlyú labdát egy speciális ütővel. Világbajnokságot 4, Európa Bajnokságot 2 évente rendeznek. Nők legelőször az 1980-as moszkvai olimpián szerepeltek.
A pályaválasztás terén pedig valami még tovább hajtotta, úgy érezte, szeretne jobban elmélyedni az egészségügyben és még közelebb kerülni a betegellátáshoz. „A mentőzés régóta nagyon érdekelt, így megszereztem a mentőápolói képesítést is, ám ez pont a COVID-időszakban volt, amikor jóval kevesebb gyakorlati tapasztalatot szerezhettünk a korlátozások miatt. Viszont elképesztően jó elméleti oktatóink voltak, és így szerettem bele a radiológiába. Hirtelen összeállt minden: a vizsgálók világa nem volt éppen ismeretlen előttem, hiszen extrém aktív gyerekként, majd sportolóként jó párszor megfordultam a röntgenben és bevillant, hogy már akkor is mennyire lenyűgözött ez a világ. Így képesített radiológiai asszisztens lettem, és mivel már a gyakorlati idő alatt felfigyeltek rám itt a klinikán, a bizonyítványommal a kezemben itt is kezdtem el aztán dolgozni” – idézte fel.
Ahogy elmondta, nagyon jó közegbe került, ahol minden segítséget megkap a szakmai fejlődéséhez és ahhoz is, hogy versenysportolóként is kiteljesedhessen. „Elsősorban a röntgenben vagyok, részt veszek az akut ellátásban, mellette ügyelek, lent a sürgősségi röntgenben is, és még asszisztensként az ultrahangba is besegítek, mind a transzplantációs, mind pedig az ambuláns részlegen. Nagyon sok ortopédiai eset érkezik hozzánk, köztük sok-sok gyerekkel, persze ők az abszolút kedvencek. Egy komplett plüss állatkertet „működtetünk”, hogy minél barátságosabb környezetbe érkezzenek és minél jobb élmény legyen nekik egy-egy vizsgálat. Persze vannak kemény napok: a sürgősségin és a traumán rengeteg súlyos sérüléssel, sorstragédiával találkozunk, valódi élet-halál szituációkkal. Ezeknél mutatkozik meg talán leginkább, ennek az elképesztő csapatmunkának az ereje, a fontossága: amikor tényleg perceken múlhat egy beteg élete, a mi dolgunk, hogy minél gyorsabban, minél pontosabban elkészítsük az adott képalkotó felvételt, hogy az ellátásban résztvevő többi csapattag, orvos, ápoló, szakdolgozó minél gyorsabban elkezdhesse a beteg kezelését, a terápiát, sokszor életmentő beavatkozást” – magyarázta.
Elárulta, hogy nemcsak ezekben a feszített szituációkban számíthatnak egymásra a klinika dolgozói: nagyrészt kollégáinak köszönheti ugyanis azt is, hogy csapatával kiutazhattak az EB döntőre.
Amellett, hogy mindent megtesznek, például úgy osztanak be műszakba, hogy beleférjen a heti három, versenyidőszakban heti öt edzés és a hétvégi tornákon való részvétel, az EB előtt gyűjtést szerveztek, hogy támogassák a kijutásunkat. Ugyanis az utazást nekünk, azaz a csapatnak kellett finanszírozni. Elképesztően megható volt látni az összefogást, hogy műtős, orvos, radiológus kollégák megosztogatták a posztot, vagy épp itt a klinikán kapacitálták a többieket, hogy támogassák a csapatot. Hatalmas erőt adott, ami kellett is, hisz fizikailag nem volt könnyű az EB-re való felkészülés
– idézte fel.
Galéria
Ahogy Zsuzsi mesélte, volt, hogy éjszakai műszak után a klinika előtt felvette a csapatbusz és irány a zágrábi edzőmeccs!
„Sokat készültünk a horvát válogatottal, hiszen ez – bár olimpiai sportág – egy viszonylag ’kicsi sport’, kevés csapattal. Ha megfelelő nívójú ellenfelet akarunk, akkor muszáj utazni: a horvátok, szlovákok, szlovének kifejezetten erősek. De az edzések mellett egyénileg is bele kell tenni minden játékosnak a maga részét. Felkészülési időszakban például én reggel négykor kelek, elmegyek futni, majd erősítő edzés, gyors zuhany és jövök be 8-ra dolgozni. Délután pedig irány az edzés” – részletezte.
Az összefogásnak és Zsuzsi beletett munkájának csodás eredménye lett: a 2025-ös EB-n ott állhatott a dobogón, hisz a válogatottal megszerezték a bronzérmet. „Ez egy nagyon szép pillanat volt! Kiadtunk magunkból mindent, ráadásul a török nyárban, a tűző napon lévő pályán játszottunk. Az edzőnk kicsit aggódva mondta, hogy elsétált a lelátóhoz, ott árnyékban 41 fok volt. De megugrottuk! A szüleim is nagyon boldogok voltak, hiszen anyukám eléggé féltett engem, a gyeplabda ugyanis nem egy veszélytelen sport. A labda tömör műanyag, a női csapatban én 60 kilométer per órával ütök, de a fiúknál az egyik olimpiai aranyérmes játékos például 120-szal repítette a labdát. Pár apróbb sérülést – szemöldök felhasadást, enyhébb agyrázkódást – leszámítva szerencsére sosem lett nagyobb bajom. Igyekszem óvatosnak lenni, hogy véletlenül se kelljen a kollégáknak engem ellátni, ne rólam készüljön a következő röntgenkép!” – jegyezte meg.
Ahogy fogalmazott, Zsuzsi célja most az, hogy a röntgen és az ultrahang terén a lehető legmagasabb szintre fejlessze tudását, utána pedig tovább lépjen a képalkotó diagnosztikában.
„Ügyeletben belelátunk a CT-s kollégák munkájába, ami engem lenyűgöz, ráadásul itt a klinikán működik az a fotonszámláló CT-berendezés, ami világszinten is a jelenlegi csúcstechnológiát képviseli, úgyhogy motiváció van bőven! A sport terén pedig cél a 2027-es EB, előtte pedig az odáig vezető kvalifikációs meccseken a lehető legjobb szereplés!” – jelentette ki.
Fekete-Obreczány Éva
Fotó: Barta Bálint – Semmelweis Egyetem; Tóth Zsuzsanna
A cikket a Semmelweis Egyetem Kommunikációs Igazgatósága tette közzé.
