A rendezvény megnyitóján dr. Ferdinandy Péter tudományos és innovációs rektorhelyettes ismertette a Semmelweis Egyetem tudományos tevékenységét és az egészségügyi innovációs ökoszisztémáját. Dr. Hegyi Péter igazgató a Transzlációs Medicina Központ (TMK) munkáját bemutatva hangsúlyozta, hogy a mostani előadássorozat azon kezdeményezés keretében valósult meg, melynek célja, hogy visszafordítsa a középiskolás generáció körében a természettudományok iránti hanyatló érdeklődést, és hogy a jövő fiatal tudósai Magyarországon bejárhassák a „kíváncsiságtól a karrierig” vezető utat, a megszerzett tudományos ismereteket pedig a társadalom szolgálatába állítsák.
A rendezvényen előadást tartó Nobel-díjas tudósok, Dan Shechtman, Joachim Frank és Tim Hunt a kutatásuk részleteinek és jelentőségének ismertetésén túl arról is meséltek, hogy milyen különféle utakat jártak be a felfedezésükig és eközben milyen felismerésekre tettek szert.
A tudományos délután során olyan nemzetközi szaktekintélyek is megosztották tapasztalataikat a hallgatósággal, mint David Weinberg egyesült államokbeli gasztroenterológus, a Gastroenterology egyik főszerkesztője, valamint Dennis Lo hongkongi molekuláris biológus, a Lasker–DeBakey-díj 2022. évi kitüntetettje.
Galéria
Tim Hunt brit biokémikus 2001-ben megosztva nyerte el az orvostudományi Nobel-díjat a sejtciklus szabályozását végző fehérjék felfedezéséért, amely alapvető ismereteket nyújtott a sejtosztódás és így az életfolyamatok megértéséhez. Mint honlapunkkal megosztotta, utólag ismerte fel, hogy milyen rendhagyó módon befolyásolta vallásos neveltetése a felismerését. Ez idő tájt a tengerisünök ikráján végzett vizsgálatokat, és éppen megrekedt a kutatásban, mivel egyik hipotézise sem vált be. Akkoriban került a kezébe Jacques Loeb Mesterséges partenogenezis és megtermékenyítés című, 1913-ban kiadott munkája, amelyben az ikrák fejlődésnek indulását egyszerű kémiai folyamatokkal sikerült beindítani. „Kíváncsivá tett, hogy a természetesen és a mesterségesen megtermékenyített ikrákban a fehérjeszintézis ugyanúgy működik-e. Hívő keresztény szülők gyermekeként foglalkoztatott ez a fajta szűznemzés, amelynek keretében molekuláris biológiai kísérleteket tudtam végezni. Maga a vizsgálat zsákutcának bizonyult, viszont ekkor fedeztem fel, hogy az egyik fehérje a folyamat során eltűnik. Ez teljesen felvillanyozott, mert az akkori tudásunk szerint ez elvileg lehetetlen volt. Pár évvel korábban már hallgattam egy előadást arról, hogy az osztódás során milyen változások mennek végbe a sejtekben. És mit ad a szerencse, éppen ekkor futottam össze az akkori előadóval, és elmeséltem neki, hogy mire jöttem rá aznap reggel, ő pedig megosztott velem egy további adalékot, ami ezt az egészet kontextusba helyezte. Ahhoz, hogy a sejt elkezdjen osztódni, egy új fehérje szükséges, az osztódás befejezéséhez pedig ennek a fehérjének el kell pusztulnia – és nekem pont ezt sikerült megfigyelnem! Szó szerint heuréka-élmény volt! Nagyon nagyon szerencsés vagyok. Mindez 1982. július 23-án történt, de persze további hat év kutatásomba került, mire rájöttem, pontosan hogyan is zajlik a folyamat” – idézte fel a sorsdöntő napokat a kutató.
A brit biokémikus szintén a szerencse számlájára írja, hogy akkoriban nem volt akkora a konkurencia ezen a szakterületen, szinte valamennyi kutató ismerte egymást. „Tudtuk, hogy milyen keveset tudtunk, és tudtuk, hogy valahol mélyen ott lapul az információmorzsa, csak elég mélyre kell ásnunk hozzá. Persze adódtak nehézségek, ahogy mindig, csak tovább kellett tudni menni. Ha elakadsz egy úton, akkor nézd meg, hogy van-e egy mellékutca, ami megkerüli” – tanácsolta. Számára az egyik legfontosabb tanulság az volt, hogy egy másik terület kutatása során talált rá valami teljesen váratlanra. „Olyan ez, mint amikor megbotlunk egy kőben, felfordítjuk és valami ismeretlen mászik ki alóla. Azt szoktam mondani, hogy az ember álljon két lábbal a földön, de a szemével figyelje a látóhatárt.” Bár saját visszaemlékezése szerint eleinte sokan őrültségnek hitték az elméletét, mégis élete egyik legcsodálatosabb időszakaként tekint vissza az 1985-95 közötti évtizedre, hatalmas örömként és megtiszteltetésként élte meg, hogy milyen kvalitású tudósokkal dolgozhatott együtt. „Akkoriban a genetikusok és a biokémikusok nem igazán érintkeztek egymással, mondhatni megvetették egymást. Mi azonban felismertük, hogy a saját megközelítéseinknek mik az erősségei és a korlátjai, és hogy milyen sokat tudunk egymástól tanulni” – osztotta meg tapasztalatait Tim Hunt.
Dan Shechtman izraeli kutató 2011-ben kapott kémiai Nobel-díjat a kvázikristályok felfedezéséért, ezzel új fejezetet nyitva az anyagtudományban, melynek célja az anyagok belső struktúrája és az anyagi tulajdonságok közötti összefüggések megértése és ezáltal új tulajdonságú anyagok vagy komplex funkciók ellátására képes szerkezetek kialakítása. Meglátása szerint a tudomány és a technológia két úton fejlődhet, az egyik az előre megjósolható fejlődés, az „evolúció”, míg a másik a kiszámíthatatlan „revolúció”, amely utat az itt ülő Nobel-díjasok is bejárták, hiszen vizsgálódásaik során valami váratlanra bukkantak, amellyel a tudomány és így a fejlődés is új irányt vett. Mint felidézte, éppen mostani előadásának napjára, azon belül is éppen délutánra esik a kvázikristályok felfedezésének évfordulója, amelyeket ő maga inkább kváziperiodikus kristályokként szeret megnevezni. Saját bevallása szerint életére nagyapja volt legnagyobb hatással, aki bevezette a tudomány világába és beleplántálta, hogy soha ne higgyen el mindent fenntartás nélkül, hanem kételkedjen és kérdezzen. Tőle kapta az első nagyítóját is, amellyel a környéket járva rovarokat, növényeket, rozsdás szögeket nézegetett. A gépészmérnöki pálya felé gyermekkorának meghatározó olvasmánya, Jules Verne A rejtelmes sziget című regénye orientálta, amelyet 25-ször olvasott el elejétől a végéig, és szeretett volna olyan lenni, mint a mindent megoldani képes mérnök főhős.
A hirtelen szilárduló alumíniumötvözetek kutatásának ötletét egy folyosói beszélgetés adta. Dan Shechtman az Egyesült Államok Védelmi Minisztériumának kutatásokért felelős részlege, a DARPA támogatásával fizetés nélküli szabadságra ment, hogy alumínium és átmenetifém ötvözeteket fejlesszen számukra. „Előfordul, hogy mi, tudósok, ’meghekkeljük’ a rendszert, és a vállaltnál több kísérletet végzünk. Én is így tettem: elvégeztem, amit megígértem, de továbbmentem, és olyan összetételű ötvözetekkel is kísérleteztem, amelyekről eleve tudtam, hogy a megbízás szempontjából használhatatlanok, de fantasztikusan izgalmasnak ígérkeztek. És ezen az április 8-ai napon, 1982-ben, a vizsgált ötvözetben tízszeres forgásszimmetriát fedeztem fel. Először azt mondtam magamnak, hogy ez nem lehetséges, hiszen addigi tudásunk szerint csak 2, 3, 4 és 6-szoros szimmetriát ismertünk. Valamilyen ikerkristályra gyanakodtam, de a nap végére megbizonyosodtam arról, hogy itt valami új dologról van szó. De hogy ez pontosan mi, arra csak hosszas kutatás után jöttem rá” – mesélte. Bár a Nobel-díjat életre szóló élménynek tekinti, mégis a legfontosabbnak családját, 12 unokáját, négy gyermekét és a feleségét tartja. 2012-ben, egy interjúkérdés adta az ötletet egy általa kidolgozott és 60 haifai intézményben bevezetett pedagógiai programhoz, amelynek keretében a szaktanár végzettségű oktatók az óvodában kialakított laborban 5-6 éves gyermekekkel valódi kémiai kísérleteket végeznek. A projekt 10 epizódos sorozatként az országos televíziócsatornán is önálló műsort kapott.
Úgy gondolom, hogy minden országnak elsőszámú feladata az oktatás felkarolása, minél több tudós és mérnök képzése, mivel ezen múlik az ország sorsa
– nyilatkozta honlapunknak, hozzátéve, ez a gondolat vezette arra is, hogy mintegy 30 éven keresztül hetente 600 hallgatónak szervezzen az Izraeli Műszaki Egyetemen (Technion) technológiai vállalkozás témájú előadásokat és szakmai találkozókat.
Joachim Frank német-amerikai biofizikus 2017-ben nyerte el megosztva a kémiai Nobel-díjat a krio-elektronmikroszkópia kifejlesztéséért, amely a mintákat saját természetes vizes környezetükben teszi megfigyelhetővé, és nagy felbontású, háromdimenziós szerkezeti képet eredményez, forradalmasítva ezáltal az élettudományi kutatásokat és a gyógyszerfejlesztést. Már gyermekként is a kíváncsiság hajtotta, így házuk verandája alatt különféle vegyszereket, köztük sósavat és benzint halmozott fel. Egy alkalommal a kísérletezés robbanással végződött, de szerencséjére nemcsak megúszta ép bőrrel, hanem sikerült titokban is tartania, így folytathatta vizsgálódásait. Ez a tudásvágy, a megfigyelés igénye végigkísérte pályáját, sőt, életének szerves részévé vált azon kívül is, hiszen a tudós szabadidejében fotográfiával és írással is foglalkozik. Mikor a felfedezése motivációjáról kérdeztük, elárulta, hogy igazából egy tudóstársának hipotézise keltette fel az érdeklődését, amellyel nem értett egyet. Bár sokan nem hittek benne, ő mégis kitartott az elmélete mellett és bebizonyította annak igazát. A professzorban a díj bejelentését követően mély nyomott hagyott egy klinikai docens gratulációja, aki cisztás fibrózissal született, és akkoriban kombinált terápiával kezelt unokája nevében mondott köszönetet a tudományos áttörésért. A technológia később olyan fertőző betegségek elleni küzdelemhez is hozzájárult, mint a malária, tuberkulózis, vagy épp a COVID-19, és további, jelenleg még gyógyíthatatlan betegségek legyőzéséhez is hozzájárulhat. A biofizikus azt tanácsolja a fiatal tudósoknak, hogy tartsák nyitva a szemüket, ne ragadjanak le a terveiknél, mert sohasem tudhatják, milyen lehetőségek adódnak útközben.
Szabados-Dőtsch Judit
Fotó: Barta Bálint – Semmelweis Egyetem
A cikket a Semmelweis Egyetem Kommunikációs Igazgatósága tette közzé.
