Mi motiválta arra, hogy szívsebész legyen?
Gyermekkorom óta érdekelt, hogyan működik az emberi test, ebből született az álmom, hogy orvos legyek. Ezen felül mindig szerettem kézműveskedni, innen pedig az az álmom jött, hogy sebész legyek; szerettem volna megtanulni, hogyan lehet helyreállítani az emberi test működését.
Az első műtét, amelyet élőben láttam, egy aortabillentyű-csere volt másodéves orvostanhallgató koromban. Akkor világosodtam meg, hogy a szívsebészet az én hivatásom.
Mit szeret a munkájában?
A szívsebészet tiszta, „esztétikus” műtét, amely magasan standardizált, így az egyik legbiztonságosabb nagy műtét, amely elektív beavatkozás esetén alacsony kockázattal és halálozással jár. A szívsebészet nem korlátozódik a szívre, hanem szakmaközi, gyorsan fejlődő terület: jelenleg például a kis bordaközi bemetszésen keresztül végzett, minimálisan invazív billentyűműtét vagy a szív-tüdő gép elkerülése a bypass-műtéteknél jelentik a szakmámban a bevált gyakorlatot.
Szívgyűjteményét a Guinness Rekordok Könyve is elismerte. Honnan jött az ötlet, hogy szív alakú és mintájú tárgyakat gyűjtsön?
Ez még medikus koromban kezdődött. Mindenki tudta rólam, hogy szívsebész szeretnék lenni, ezért egyre több „szíves” ajándékot kaptam. Aztán egyszer csak eszembe jutott, hogy miért is ne pályázhatnék a Guinness Rekordok Könyvébe? 2010-ben a 775 szív alakú és mintájú tárgyból álló gyűjteményemért oklevelet kaptam. 14 évig birtokoltam a címet, amíg 2024-ben egy hölgy meg nem döntötte a rekordomat 1560 darabos kollekciójával. Mivel mostanra több mint 1300 tétellel gyarapodott a tárgyaim száma, idén megpróbálom visszaszerezni az elsőségemet.
Mit profitált a Semmelweis Egyetemen folytatott tanulmányaiból?
Először is, életem egyik legizgalmasabb élménye volt visszatérni a családi gyökereimhez Budapestre. A város elképesztő, nagyszerű volt a világ minden tájáról érkező hallgatókat megismerni és kiváló oktatókkal találkozni. Szerintem a Semmelweis Egyetem egyik legnagyobb előnye a rendszeres számonkérés volt. Minden félév végén nehéz vizsgákat kellett letenni, ami mindannyiunkat kemény tanulásra ösztönzött. A másik pozitívumot a szakterületekhez kapcsolódó gyakorlati tárgyak jelentették, ezek megkönnyítették a szakosodást.
Mik a legkedvesebb emlékei a hallgatói éveiből?
A tanítás iránt elkötelezett oktatóink, a budapesti diákélet, az egyetem történelmi épületei, amelyekben azt éreztem, akár Semmelweis Ignác is bármelyik percben befordulhat a sarkon. Szeretem a klasszikus építészeti stílusokat, mert karakterük van és emlékeztetnek arra, hogy milyen kiváltság ebben a történelmileg híres környezetben tanulni.
Hogyan alakult a pályája az egyetemi éveket követően?
Emlékszem, a női hallgatótársaim irigykedtek, hogy Svájcba térek vissza szívsebésznek. Azt mondták, a legtöbb országban nőként esélyük sem lenne, hogy behívják őket sebészi állásinterjúra. Ez volt az első alkalom, amikor szembesültem azzal, mit is jelent nőként a pályaválasztásom. De szerencsére Svájcban máshogy működtek a dolgok, legalábbis akkor még úgy tűnt, így azonnal szerződtettek rezidens sebésznek a szülővárosomban, Luzernben, ahol a hasi és baleseti sebészeti, sürgősségi osztályon, valamint az ér-, mellkas- és szívsebészeti területen dolgoztam. Gyakorolhattam a vénaeltávolítást, felnyithattam és lezárhattam mellkast, sőt vezető asszisztens lehettem minden nagyobb nyitott szív- és tüdőműtétnél. Ezután jelentkeztem a legnagyobb svájci egyetemi oktatókórházba, Zürichbe. Nem sokkal ezt követően már éjjel-nappal szívműtéteknél asszisztáltam. Két évvel később vezetőváltás történt, sokan felmondtak, így én lettem a rangidős, vezető rezidens. Bár az új felettes nem állt nőbarát hírében, részt vehettem a műtétekben és hamarosan jelentkezhettem az európai szakvizsgára, amit gond nélkül letettem. Akkor még nem sejtettem, hogy a vezetőm csak „kirakatnak” használ.
Miután azonban sikeresen letettem a szakvizsgát, elgáncsolták a szakmai előmenetelemet, annak ellenére, hogy kiváló eredményeim voltak, alacsony szövődmény- és mortalitási rátával, amely felülmúlta a férfi rezidens kollégák és fiatal kezelőorvosok statisztikáit. Bár tudományos és klinikai szempontból is megfeleltem a feltételeknek, a megüresedett álláshelyek betöltésénél a felettesem mindig a férfi kollégákat részesítette előnyben, sőt később azt is javasolta, hogy keressek más helyet magamnak. Mély depresszióba estem és már épp készültem felmondani, amikor a sors közbeszólt: az addigi főnököm távozott és a vezető sebész lépett a helyébe. Mivel a kollégáim nagy része felmondott, így a munkaerőhiány miatt előléptettek és fantasztikus négy év következett. Soha életemben nem operáltam annyit: éjjel-nappal, sürgősségi és komplex eseteket, minimálisan invazív műtéteket és transzplantációkat. Ezzel egyidőben a kutatás terén is előre léptem, és én lettem a Zürichi Egyetem első szívsebész docense (Svájcban pedig a második).
Közben a kórház kinevezett egy másik vezetőt is felettesem mellé: ő toxikus munkakörülményeket teremtett. Mindenki a másik után kémkedett, engem és egy kollégámat leszámítva, így rövid úton nemkívánatos személyekké váltunk. Bár régóta megfeleltem minden feltételnek ahhoz, hogy a szívsebész szakmában a nők között úttörő legyek Svájcban, az engem körülvevő mérgező közeg ezt ellehetetlenítette. Így felmondtam anélkül, hogy lett volna hova mennem. De a sorsnak ismét más terve volt: egykori mentorom, aki a magánszférában dolgozott, megkeresett azzal, hogy sebészre van szükségük. Így kerültem öt évvel ezelőtt Svájc legnagyobb magánkórházába, ahol stresszmentesen végzek szívműtéteket, elég időt tudok fordítani a pácienseimre, a hallgatóimra és saját magamra egyaránt.
Mire legbüszkébb az eddigi karrierjéből?
Először is, rácáfoltam egykori ellendrukkereimre és sikeres szívsebész lettem Svájc legnagyobb magánkórházában.
Másrészt sikerült felhívni a figyelmet az összehangolt szívsebészeti képzés szükségességére Svájcban. A hivatalos tanmenet kidolgozása így jelentős eredmény.
Aztán mint említettem, én lettem a Zürichi Egyetem első női docense szívsebészet terén.
Sikeres minimálisan invazív szívsebész vált belőlem, a tervezett műtéti beavatkozásaim esetén a halálozás aránya nem éri el az 1 százalékot, számtalan hálás páciensem van.
És végül én lettem az első nő, akit svájci egyetemen a szívsebészet professzorává neveztek ki. Habár Svájcban nőket is behívnak sebészeti állásinterjúra, az üvegplafon még mindig ott van mindenütt, ezt pedig nehéz áttörni.
Hogyan lett mégis ön az első női szívsebész Svájcban? Hogyan sikerült ezt az inspiráló eredményt elérni?
Ez először szükségből fakadt, mert a felettesem csak úgy engedett műteni és szakvizsgázni, ha mellette kutatok is. Így hát végigjártam az egyetemi ranglétrát, mert sajnálatos módon, hiába rendelkezik egy nő húsz év szívsebészeti tapasztalattal, egyetemi fokozat hiányában mindig is inkább nővérként, mintsem rutinos sebészként fognak tekinteni rá.
Az egyetemi tanári cím a tudás garanciája az én szakterületemen, és visszatekintve nagyon hálás vagyok az engem egykor akadályozó főnökömnek. De még a kinevezésem után is találkoztam olyan férfi kollégákkal, akik nem voltak hajlandóak elismerni a teljesítményemet.
Megosztaná a tapasztalatait, amelyeket a Svájci Fiatal Kardiológusok Klubjának társalapítójaként és elnökségi tagjaként szerzett?
Korábban a szívsebészeti képzés nem volt egységes Svájcban, ezért alapítottuk meg 2011-ben a Svájci Fiatal Kardiológusok Klubját (YSCSC). A klubunkat felkarolta a Svájci Szívsebészeti Társaság (SGHC/SSCC), így sikerült létrehozni a fiatal sebészek országos hálózatát. 2016-ig a klub elnökeként valamennyi tanszékkel, oktatásért felelős vezetővel és gyakornokkal kapcsolatban álltam, próbáltam javítani a képzést egész Svájcban. Mivel addig nem létezett hivatalos tanmenet a szívsebészet terén, kidolgoztunk egyet, amelyet pár évvel ezelőtt a Svájci Orvosi Továbbképzési Intézet (SIWF) is akkreditált.
Pályája során számos olyan szervezethez csatlakozott, amely az egészségügyi területen áll ki a nők jogaiért. Mesélne az e körben végzett munkájáról?
A nemi esélyegyenlőség az orvostudományban, különösen a sebészetben még messze nem valósult meg, legalábbis a legtöbb nyugati országban. Még sokat kell tennünk azért, hogy megváltoztassuk a társadalomban uralkodó szerepeket, de a munka már elkezdődött.
Elnökségi tagja vagyok a Svájci Orvosnők Egyesületének (MWS), amely a női orvosok munkakörülményeinek és karrierlehetőségeinek javításáért dolgozik. Továbbképzéseket tartunk a tagjainknak és az érdeklődőknek, valamint felhívjuk a társadalom és a döntéshozók figyelmét a szakmánkban tapasztalható nemi egyenlőtlenségekre.
2024-ben az Európai Szív- és Mellkassebészeti Egyesület (EACTS) Nők a Szív- és Mellkassebészetben Bizottságának (WiCTS) elnökségi tagjává választottak, amely az európai szakemberek képzését, láthatóságát és szakmai előmenetelét kívánja előmozdítani.
Sosem gondoltam volna, hogy a mai, modern világban is válhat belőlem úttörő. De bízom abban, hogy ez motiválni fogja a jövő női sebészeit, hogy ha tényleg akarják, akkor ezt az utat válasszák.
Szekeres Hanna, Alumni Igazgatóság
Fordította: Szabados-Dőtsch Judit
Fotó: Diana Reser, Zürichi Egyetem
A cikket a Semmelweis Egyetem Kommunikációs Igazgatósága tette közzé.
