Színek, érzetek, expresszivitás – Veress Sándor László festményei a Szalonban

„A festészet nagy lehetősége, hogy a jelenségekben képes felismerni az organikus rendet, azt, hogy minden világelem valami egésznek a része” – idézte Veress Sándor László Munkácsy-díjas festőművészt megnyitó szavaiban dr. Kellermayer Miklós. A Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karának dékánja kiemelte, a fenti idézet összecseng a Semmelweis Szalon célkitűzésével, hogy olyan hellyé váljon, ahol a tudomány és a művészet találkozik.

Ahogy egy tudós, úgy egy művész életéhez is kapcsolódnak iskolák és tanítványok, jelentős évfordulókon pedig a tudományban és a művészetben is köszöntjük a nagy iskolateremtőket – vont párhuzamot a dékán.

Az orvos-biofizikus spektrométerrel vizsgálja, elemzi magát a fényt, annak színét, hullámhosszát, frekvenciáját annak érdekében, hogy a fény és az anyag közötti kölcsönhatásokból megértse az anyag viselkedését, szerkezetét és működését. Az expresszionista, kolorista Veress Sándor László számára a szín és annak érzéklete ugyancsak különleges jelentőségű

– emelte ki dr. Kellermayer Miklós.

Hozzátette, az útkeresés, kutatás úgy a tudós, mint a művész munkájában is meghatározó.

A megnyitót követően Feledy Balázs művészeti író, műkritikus beszélgetett a festőművésszel, felidézve életének fő helyszíneit, iskoláit, mestereit és tanítványait. Elsőként a mai nevén budapesti Képző- és Iparművészeti Szakgimnáziumot („Kisképző”), amelynek növendéke volt, és itt tanította őt egy legendás festő tanár, Viski Balázs László. A gimnáziumi évek a védettséget jelentették számukra, olyan időszakot, ami a jövendő állapotokat határozta meg a tehetségükben – mondta.

A Képzőművészeti Főiskolán (ma Magyar Képzőművészeti Egyetem), ahol felsőfokú tanulmányait 1956 és 1962 között végezte, Kmetty János és Domanovszky Endre voltak a mesterei. Ez a generáció, amelyik az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején diplomázott és foglalta el alkotói pályáját, Németh Lajos művészettörténész szavaival reform nemzedéknek nevezhető, amelyben számos alkotó tehetség bontakozott ki, és fő ismertető jegyük volt az akkori rendszer egyéniséget elutasító nézőpontjával való szembehelyezkedés. Szellemi bázisukat jelentette a Képzőművészek Új Társasága (KÚT), művészetük stilárisan a két világháború közti időszakra nyúlt vissza, melynek három pillére a konstruktivizmus, az expresszionizmus és a szürrelalizmus volt. Ezt a szellemiséget az 1966-os közös kiállításuk is tükrözte; az alkotók közt volt Bak Imre, Bartl József, Deim Pál, Fajó János, Göbölyös Gyula, Keserű Ilona, Klimó Károly, Korga György, Lukoviczky Endre, Novák András, Petrilla István, Szabó Béla.

Az akkori tanítványokból lassanként mesterek váltak, akik a művészetoktatásban meghatározó egyéniségek lettek, így Veress Sándor László is több évtizeden át tanított alakrajzot és festészetet a Képzőművészeti Főiskolán. A művészeti oktatást „egy óriási nagy lélek-műhelymunkának” nevezte a festőművész, melynek nem kisebb a tétje, mint megtalálni azt a művészi hajlamot, irányultságot, amely a tanítvány további életpályája felé mutat.

A tanítványok közül először Atlasz Gábor festőművész köszöntötte 90 éves mesterét. Elmondta, hogy az első találkozástól kezdve feltűnt neki az elán, az expresszív hozzáállás, amely szívből, indulatból, szellemből fakad. Nem mismásol, nem beszél mellé, hanem azonnal kimondja, amit akar. „Az első pillanatban leesett, hogy ha hozzánk fog szólni, akkor annak veleje lesz” – érzékeltette a mester-tanítvány kapcsolatot. Atlasz Gábor az est folyamán két művet is előadott zongorán a közönségnek.

Szintén Veress Sándor László osztályába járt Bukta Norbert festő, grafikus, aki kiemelte, hogy nem csak saját mesterségbeli, de más művészeti ágakkal, így a zenével való kapcsolódás számára is meghatározó volt vele kapcsolatban, így például Bartók Béla zenéje. Hozzátette, mesterének életszemlélete az alkotáson keresztül fejeződött ki; mint ahogy a nagy mozaiktáblák sokféle formái, rétegei épülnek, illeszkednek aztán egységes egésszé.

Adorján Attila Munkácsy-díjas festőművész-tanítvány elmondta, mestere tisztelte mindegyikükben az egyéniséget. Oktatói munkáját egy szőlőműveshez hasonlította, aki „úgy metszette le a szőlővesszőket, hogy látszott az a tudás, az az előrelátás, hogy miből mi lesz, hogy az jó termést hozzon. Mindenkihez úgy tudott viszonyulni.” Hozzátette, nagy szabadságot adott nekik, de mindig meg tudta azokat a határokat szabni, amit ők aztán később fel tudtak dolgozni, és bele tudtak építeni a munkájukba.

Novák Erik festőművész, filmrendező, filmproducer bár mestere kedvenc tanítványai közé tartozott, nem kevés „ütközése”, konfliktusa volt vele, aki azonban nem saját képmását akarta viszontlátni tanítványaiban, nem technikát, nem stílust adott át, hanem egy szemlétet, a szemlélet szabadságát.

„Találjuk meg azt, hogy mi kik vagyunk ebben a dologban, miért akarok én egyáltalán festéket mázolni egy darab vászonra. Mit akarok az életben? Miért vagyok itt? És ezt nem megmondta, hanem hagyott rájönni” – fűzte hozzá. Nem a megfelelés dolgozott bennük. „Egy dolog számított, hogy a saját adott pillanatomban az egy önazonos és érvényes képi, festészeti mondat legyen” – fogalmazott.

A program végén Veress Sándor László úgy összegezte, itt most egy boldogságos világba csöppent, ám sok boldogtalanságot, problémát lát a világban, „és egyebet nem tud a festő, mint lázadni ez ellen.” Eduard Mörike szavaival egyetért: „Nincs a világon csak egyetlenegy boldogság, hogy a képek boldogan ragyognak önmagukban. És én úgy érzem, hogy olyan képet szeretnénk festeni, ami már-már elviselhetetlen, de boldogan ragyog.”

Tasnádi Róbert
Fotó: Zellei Boglárka – Semmelweis Egyetem 

Galéria

40kép