„Rögtönözni is kellett, de szerencsére támaszkodhattam az általános orvosképzés során elsajátított ismeretekre az alapvető műszerek használatáról, illetve arról, hogyan lehet a megszokott műszeres diagnosztikai eszközök nélkül, szinte csak a fizikális vizsgálatokra alapozva diagnosztizálni és kezelni belgyógyászati problémákkal jelentkező betegeket” – mondta honlapunknak dr. Zádor Zsófia Erzsébet, a Magyar Barlangi Mentőszolgálat önkéntes szakorvosa, akinek közreműködésével sikerült stabilizálni a dél-törökországi Taurus-hegység Morca barlangjában rekedt amerikai barlangkutató, Mark Dickey állapotát, majd pedig ezt követően sikeresen kimenteni a több mint ezer méter mélyen fekvő táborból. Ez volt a legmélyebben végzett sikeres barlangi mentőakció.
A jelenleg a balassagyarmati kórházban dolgozó aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvos még a Semmelweis Egyetemen töltött évei alatt kezdett barlangászkodni, és ahogy gyűltek barlangász tapasztalatai, úgy vált ez életformává számára, és nyíltak előtte újabb expedíciós lehetőségek is. Az egyetemen kezdetben a kardiológia érdekelte, a TDK-munkáját például a Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikán végezte a krónikus szívelégtelenség újabb biomarkereit kutatva nagyállatmodelles kísérletekkel. Később érdeklődése az aneszteziológia és az intenzív terápia felé fordult, részben a TDK-munkája során szerzett manuálterápiás tapasztalatai miatt, részben pedig amiatt, hogy itt kicsit minden szakterülethez érteni kell. A szakorvosképzést Szekszárdon és Pécsett végezte, majd a mostani munkahelye előtt a Péterffy Sándor utcai kórházban dolgozott.
Orvosokra nagy szükség van a barlangi mentésnél is, noha nincs előírt orvosi képesítési vagy kezelési kritérium ehhez – általában az adott esethez igazítják a szükséges eszközök körét, de fontos, hogy legyen barlangász tapasztalat. A Magyar Barlangi Mentőszolgálat többek között azért különleges, mert az orvos egyúttal barlangász is, ezért egyedülálló szakértelem áll rendelkezésre, ha menteni kell – mondta dr. Zádor Zsófia Erzsébet, hozzátéve, hogy egyébként számos hazai orvos barlangászkodik a szabadidejében. Az önkéntes szolgálat tagjai évente kétszer tartanak nagyobb és többször kisebb mentési gyakorlatokat. Amikor pedig riasztás van, akkor aktivizálódnak és indulnak menteni. Ahogyan történt az szeptember 3-án is, amikor egy kollégája értesítette, hogy több mint ezer méter mélyen rosszul lett és vérzéses belgyógyászati panaszok miatt segítségre szorul egy amerikai barlangkutató Dél-Törökország mélyén. Este már úton volt Törökország felé, miután kiderült, hogy egész Európában abban a pillanatban egyedül a magyar barlangi mentők rendelkeznek mind a szükséges orvosi, mind pedig az ezer méteres mélységbe ereszkedéshez szükséges tapasztalattal.
„A legnagyobb nehézséget kezdetben az információhiány okozta számomra, mivel érkezéskor keveset lehetett tudni a beteg állapotáról, hogy mennyi vért vesztett addig, illetve a későbbiekben is nehézséget okozott, hogy nem tudtam a megfelelő időben kommunikálni, arról, hogy milyen gyógyszerekre lenne szükség. Ráadásul az elején minimális orvosi eszközt tudtunk magunkkal vinni, mindössze egy pulzoximéter, egy hőmérő és egy fonendoszkóp volt nálam, ezért az ellátás megkezdésekor leginkább a fizikális vizsgálatokból leszűrhető jelekre támaszkodhattam annak meghatározásakor, hogy mennyire anémiás” – mondta dr. Zádor Zsófia.
A megérkezésükkor derült ki, hogy a beteg súlyos, életveszélyes állapotban volt, azonnal meg kellett kezdeni gyomrának nagy dózisú, gyógyszeres védelmét, és később vértranszfúzióra is szükség volt. A mélység ebben az esetben nem jelentett kihívást, fiziológiai változásokkal nem kellett megküzdeni emiatt, és szerencsére ebben a barlangban a levegőminőség is megfelelő volt a szakorvos szerint.
„Már kezdettől gyomorfekélyre gyanakodtam, és ennek megfelelően is kezdtem meg a kezelést, és később, a sikeres mentés utáni kórházi vizsgálat igazolta is a diagnózist. Ez egy viszonylag banális, kezelhető betegség, csak most rossz helyen érte a beteget” – jegyezte meg dr. Zádor Zsófia. Később érkezett egy EKG monitor, vérnyomásmérő és aktív infúziómelegítő is, és szükség esetén rendelkezésre állt volna külső pacemaker és defibrillátor is, amelyet a beteg ellátásához használt mélységi tábor, és a felszín között ingázó mentőtársak hoztak le.
Mivel emésztőrendszeri vérzéses probléma miatt riasztották őket, ezért vérkészítményekre is szükség volt, ezeket viszont jogi okok miatt csak Törökországból tudták beszerezni, a Vörös Félhold közreműködésével. Szerencsére mivel a barlang hőmérséklete állandó 4-6 Celsius fok közötti, ezért a kezdetleges táborban, amelyet az expedíció tagjai és az első hullámban érkező magyar mentőcsapat által felállított intenzív terápiás sátor mellett hoztak létre, legalább az élelmiszerek és a vérkészítmények hűtése miatt nem kellett aggódniuk – tekintve, hogy csaknem egy napig tartott az út a felszín és tábor között –, utóbbiak tárolásához ugyanis épp megfelelő volt a hőmérséklet. Maga a vérkészítmény pedig 300 méter mélységig, amíg viszonylag könnyű volt a barlangban az ereszkedés, hűtőtáskában utazott, aztán pedig már maga a barlang gondoskodott a megfelelő tárolásról.
A betegellátásnál azonban már okozott kihívásokat a hőmérséklet: egyrészt a páciens melegen tartásáról is gondoskodni kellett, másrészt pedig a vérkészítményeket is melegíteni kellett felhasználás előtt. „Eleinte a hálózsákomban a saját testmelegemmel, később melegített víz felhasználásával biztosítottuk az infúziós szerelék felhasználhatóságát, majd érkezett az aktív infúziómelegítő és egy perfúzor is, ami segítette a folyamatos infúziós folyadékpótlást, illetve azt, hogy ne csak szájon és vénán át tudjam a gyógyszereket adagolni” – idézte fel a mentés körülményeit dr. Zádor Zsófia. Mint mondta, a kórházban is melegítik felhasználás előtt a vérkészítményeket, azonban a barlangban sokkal nehezebb volt összehozni ehhez a megfelelő hőmérsékletű meleg vizet.
Az intenzív terápiás sátorban a körülmények miatt komoly kihívás volt a higiénia biztosítása is, különösen a vértranszfúzióknál, noha igyekeztek a gumikesztyűk használata mellett minél többször és alaposabban fertőtleníteni is az érintett területet. A páciens állapotának stabilizálását követően pedig igyekeztünk úgy megoldani a kezelést, hogy minél kevésbé legyenek invazívak a beavatkozások, épp a fertőzések elkerülése érdekében – tette hozzá dr. Zádor Zsófia, aki napokig a sérült mellett maradt 0-24 órában. A szűkös műszeres diagnosztikai háttér mellett folyamatosan figyelnie kellett azt, hogy a vérátömlesztés lehetséges szövődményei közül jelentkezik-e bármelyiknek is közvetett jele, ahogyan arra is, hogy megfelelően adagolta-e a véralvadásgátlókat, mert különben fennállt volna a trombózis veszélye is.
Miután sikerült stabilizálni a páciens állapotát, még az is felmerült, hogy esetleg a saját erejéből távozzon a barlangból. Végül azonban ezt elvetették, és két nap megfeszített munkával a korábban napokig épített kötélrendszerek segítségével hordágyon hozták fel Mark Dickeyt a Morca-barlangból. A magyar orvoscsapat hét napot töltött a mélyben, és mivel az olasz váltótársaknak köszönhetően hamarabb elindulhatott felfelé, ezért már a felszínen várták, hogy a sérült megérkezzen. Ezt követően kórházba szállították az amerikai barlangászt, a mentőcsapatok pedig nekiláttak a pakolásnak és a hordágyszállításhoz kiépített kötélpályák leszerelésének, és a hazaút megszervezésének. Péntek hajnalban érkeztek haza Magyarországra.
Kiss Melinda
Fotó: Magyar Barlangi Mentőszolgálat
A cikket a Semmelweis Egyetem Kommunikációs Igazgatósága tette közzé.
