Egyetemi tanulmányait a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karán végezte. Miért épp az orvosi hivatást és a Semmelweis Egyetemet választotta?
Kilencéves koromban saját hibámból elütött egy autó; koponyatörést szenvedtem és hathetes fekvést rendeltek el. Édesanyám ezt az időt arra használta fel, hogy megtanítson franciául. Az egyik Paris Match magazinban volt egy beszámoló Christian Barnardról, aki akkor végezte el az első szívátültetést. A címlapon ott mosolygott maga a híres szívsebész, pont olyan sebészsapkával a fején, mint amilyen az én kötésem volt. Ezt a képet kitűztem a falamra és elhatároztam, hogy egy nap én is olyan leszek, mint ő.
A későbbiekben azonban mindenféle más álmom is volt: szobrász, régész, bölcsész szerettem volna lenni. Végül édesapám tanácsát fogadtam meg, aki azt mondta: „a medicina széles kapu, amelyen át mindenfelé vezetnek utak”. Ő volt a példaképem. Édesapám 93 éves gyermekgyógyász-patológus, akinek humora, embersége, szakmai alázata és személyes bátorsága nagy példa számomra. Ő még 80-on túl is aktív orvosként dolgozott a Heim Pál Gyermekkórházban; 56 évet egy munkahelyen.
Egyetemi éveiből mire gondol vissza szívesen a mai napig?
A nyolcvanas évek elején az egyetem nagyon más volt, mint ma. Az anatómiát nagyon élveztem, a többi fejnehéz tárgyat kevésbé. Az első években ugyanis nem volt klinikum és az ember nehezen értette, miért is jött erre az emberközeli pályára, ha nem is találkozik „emberekkel”. Másodévtől beszökdöstem Lozsádi Károly professzor úr gyermekkardiológiai speciális kollégiumára, és ott kaptam el – másodjára – a veleszületett szívhibák, szívsebészet életre szóló „fertőzését”. Lozsádi professzor úr személyisége, gondolkodásának eleganciája, közvetlensége és a kis betegek felé sugárzó szeretete ma is útmutató számomra. Itt, az akkori II. Sz. Gyermekklinikán, még medikusként jutottam be először szívműtőbe és vehettem részt műtétekben. Életre szóló élmény volt.
A Semmelweis Egyetem elvégzése után hol folytatta tanulmányait?
Az én időmben még általános sebészeti rotáció és szakvizsga előzte meg a szívsebészetet. Akkoriban terjedtek el az első személyi számítógépek és én a szövegszerkesztővel számtalan jelentkezést írtam és csodák csodájára meg is nyertem őket. A következő években új szakmai világok nyíltak meg számomra az USA-ban, Franciaországban és az Egyesült Királyságban. Mindez időutazás is volt, mert például a párizsi gyermekszívsebészet olyan magas színvonalú volt, hogy a nagy hírű londoni gyermekkórház hozzá képest visszalépésnek tűnt. Nagyon szerencsés voltam, mert a legjobb mesterektől tanulhattam és a 90-es években szakmánk exponenciális fejlődött.
Hogy látja, minek köszönhető, hogy az Ön vezetése alatt az Újszülött és Gyermek Szívsebészeti és Intenzív Osztály Közép-Európa vezető ellátóhelyévé vált?
A GOKI Gyermekszív Központja szerencsés csillagzat alatt született. Egyesült benne a kormányzati elkötelezettség, a nagy elődök évtizedes és kitartó „lobbizása” és egy fiatal szakmai csapat tettre vágyása. A 2000-ben megnyílt új centrum óriási betegvárólistát örökölt. A korábbi, Tűzoltó utcai épületben a szűkös körülmények miatti tűzoltás után, az új, kétműtős, intenzív- és szubintenzív-, hotelosztályokkal és ambulanciákkal felszerelt, célirányos ellátóhelyen másfél év alatt „ledolgoztuk” a várólistát. Új eljárásokat vezettünk be. Munkánkban a korszerű, lehetőleg együléses újszülött-csecsemőkori korrekcióra helyeztük a hangsúlyt. Mindeközben az eredmények is igen sokat javultak. Ezek a sikerek a csapatmunkának és az egyes szereplők odaadásának köszönhetőek. A Gyermekszív Központ ma is Európa egyik legjobb kongenitális szívsebészeti centruma: eredményeik a mechanikus keringéstámogatásban, gyermekkori szívátültetésben, az ún. hibrid műtétek területén jogos csodálatot vívnak ki.
Milyen munkát végzett az Egyesült Arab Emírségekben?
Amikor egy emírségekbeli szakmai csoport meglátogatta a budapesti Gyermekszív Központot, azt mondták: „Az egészet itt becsomagoljuk, és Abu Dzabiban kicsomagoljuk”. Eredetileg kétirányú együttműködést terveztünk a két ország között a szakmai csapat és a betegek kétirányú mozgatásával. Amikor megérkeztem Abu Dzabiba, még építették a műtőket és így már a kezdetektől lehetőségem volt a program irányítására és szervezésére. Csapatunk magját 4-5 magyar orvos képezte és hozzájuk adódott még mintegy 80 munkatárs, akik 28 országból érkeztek. A mi ellátásunk előtt nem létezett rendszeres kongenitális szívsebészet az Emírségekben. Igen gyors – négy hónapos – előkészítés után megindultak a műtétek és a program szinte azonnal országos, sőt regionális centrummá vált. Az Egyesült Arab Emírségek sajátos szociokulturális viszonyai (pl. magas vérrokonsági arány: az emírségbeliek között 40 százalékos(!), a helyi szaporodási közösségek elkülönültsége és belterjessége, a nemkívánt terhességek terminálásának tiltása és a születés előtti diagnosztika akkori fejletlensége) miatt beteganyagunkban nagy arányban szerepeltek a komplex, sürgősségi ellátást igénylő újszülöttek és kiscsecsemők. Csapatunk ezen a nehéz beteganyagon a nemzetközi túlélésnél jobb eredményeket tudott elérni, ami nagyban emelte a program hírét és még több betegjelentést generált – immár a környező országokból, például Ománból és Jemenből is. Az abu dzabi Sheikh Khalifa kórházban elvégzett közel ötezer nyitott szívműtét közül sok úttörő beavatkozás volt. Az egészségügyi infrastruktúra programunkkal párhuzamosan épült ki az országban. Kezdetben nem voltak például biztosítók és óriási segítség volt számunkra, hogy az emírségi egészségügyi törvény a veleszületett szívbetegséget „élet-halál sürgősségi állapotnak” (life-or-limb emergency) határozta meg. Így azonnal el tudtuk kezdeni a megfelelő kezelést, műtétet függetlenül attól, hogy a végén ki fizette a számlát. Az általunk bevezetett ellátó-, minőségbiztosítási modellt mintaként használták más kiépülő specialitások és a felettes hatóság programunkat minőségi központnak (Centre of Excellence) ismerte el.
Mi volt a témája a Semmelweis Egyetem posztdoktori iskolájában?
Az emírségbeli tapasztalatok nem csak szakmai jellegűek voltak. Az én korábbi Európa-központú világlátásom számára óriási szemnyitás volt megismerkedni egy más gondolkodással, életszemlélettel és hagyományokkal. Európában a kereszténységen és a francia forradalomtól áthagyományozott szabadság-egyenlőség-testvériség alapálláson nevelkedünk. Az iszlám világban is használják ezeket a fogalmakat, de nagyon mást értenek rajtuk. A „szabadságon” a vallás adta keretrendszert, az „egyenlőségen” a megosztott felelősséget, a „testvériségen” a családot és klánt, szélesebb vonatkozásban a teljes vallási közösséget („ummah”) említik. Ezzel együtt mi emberek, mindahányan alapvetően azonosak vagyunk: azonos célokkal, azonos félelmekkel és fájdalmakkal, boldogságokkal. Doktori értekezésemben azt vizsgáltam, hogy mennyire játszanak szerepet az eltérő szociokulturális és azonos pszichológiai szempontok egy olyan speciális élethelyzetben, mint a veleszületett szívbetegség és annak kezelésére létrehozott ellátócentrum sikeres kialakítása. A sikerhez nagyon sok szerencse is kell. Szerencsémre összetalálkozhattam doktori vezetőmmel, dr. Forrai Judit professzor asszonnyal, egyetemi tanárnővel, akinek orvostörténeti munkássága, integratív látásmódja és szabad személyisége óriási segítség volt emírségi tapasztalataim összegzésében.
Jelenlegi munkahelyén, a Szingapúri Nemzeti Egyetemen a Gyermekszívsebészet osztályt vezeti – mennyivel más az ottani egészségügyi ellátás?
A történelem megismételte magát, amikor a Szingapúri Nemzeti Egyetem vezetői meglátogatták az abu dzabi centrumot azt mondták: „Az egészet itt becsomagoljuk, és Szingapúrban kicsomagoljuk.” Tudomásom szerint én vagyok az első magyar orvos, akinek a Szingapúri Orvosi Kamara működési engedélyt adott. Alaphelyzetben és eléggé diszkriminatív módon még a magyar orvosi diplomát sem fogadják el. A feladatom Szingapúrban az itt korábban elhalt ellátóprogram újjászervezése és a komplex újszülöttkori korrekció bevezetése; továbbá tapasztalataim átadása az új szívsebész nemzedéknek. A modern kommunikációs technikáknak köszönhetően erre már a Semmelweis Egyetem Doktori Iskolájában is lehetőségem van.
Elismerési közül melyik jelenti Önnek a legtöbbet?
A betegek gyógyulása és az a feltétlen bizalom, amivel elviselik a tortúrákat, amelyeknek gyógyításuk során kitesszük őket. Az újszülöttek és csecsemők olyan mélységekből képesek feltámadni, ahonnan mi felnőttek nem tudnánk.
Szakmájában szembesült nehézségekkel? Ha igen ezeket hogyan hidalta át?
A sebészetben minden nap meg kell újulni; sem a betegeket, sem hozzátartozóikat nem érdekli, hány sikeres műtétet végzett a sebész a múltban, ha az ő műtétjük nem sikerül. Noha a sebészet tudományos módszereket használ, nem egzakt tudomány; sokban hasonlít az előadóművészethez. A műtét folyamatos párbeszéd a szövetek, struktúrák és az operatőr között egy kötött dramaturgia mentén. (Ne legyen kétségünk: mindig az anatómiáé, fiziológiáé az utolsó szó.) A tapasztalat úgy kap szerepet, hogy a sebész korábbi élményeinek tárházából elő tudja húzni a megfelelő válaszokat, következő dramaturgiai lépéseket. A műtét előtt az operatőr filmszerűen fejben lepergeti a beavatkozás menetét, a lehetséges variációkat és elágazódásokat. Ez a mentális vizualizáció egyfajta bemelegítés, és abban segít, hogy „élőben” kitűnjenek az elvárt és tapasztalt viszonyok, folyamatok közti különbségek. Egy szívműtét három szakaszból áll – mondta egyszer aforizmaként egykori mesterem: 1. az operatőr megismerkedik az adott helyzettel, 2. elvégzi, amit tud és/vagy lehet, 3. támogatja a beteget és saját magát abban, hogy megbarátkozzanak az elért helyzettel. Az operatőr számára sokszor ez a harmadik fázis a legnehezebb.
Hogyan látja az orvoslás és az új technikai vívmányok (mesterséges intelligencia, 3D nyomtatás) kapcsolatát a jövőben?
A veleszületett szívhibák sebészete, ahogy ma ismerjük és végezzük, remélhetően kihaló szakma, mert még mindig túl nagy biológiai agressziónak tesszük ki kis betegeinket. A technikai fejlődés, a miniatürizáció, a modern 3D képalkotás, a hibrid technikák és a kevésbé invazív módszerek fejlődése és elterjedése szakmánkban már látható irányai a jövőnek. Az összetett műtétek megtervezésekor rendszeresen használunk a beteg saját anatómiáját tükröző 3D nyomtatott és/vagy virtuális modelleket. A kiterjesztett valóság – a 3D hologram rávetítése a műtéti viszonyokra – segíti a minimál invazív behatolást. Mindezen képalkotók állókép modelleket jelentenek, mert a verő szív: a szívciklussal kapcsolatos méret-alakváltozások és áramlások túl sok adatot generálnak a klinikumban jelenleg használatos számítógépes képesség számára. A mesterséges intelligencia az időbe helyezheti, „megindíthatja” a modell-szívet. A műtét utáni szakban mesterséges intelligenciával működő algoritmusok ellenőrzik a beteg életjelenségeit és a tendenciákból előre jelzik az esetleges állapotromlást, vagy veszélyhelyzetet. A gyermek-szívsebészetben a legnagyobb megoldandó probléma, hogy nem rendelkezünk élő és növekedésre képes implantátumokkal. Ma egy műbillentyűt kapó gyermek idővel kinövi az implantátumot és újabb beavatkozásokkal kell nagyobbra cserélni azt. Világszerte az érdeklődés középpontjában van a saját-őssejtekkel telepített bioscaffoldok 3D-nyomtatása. A megoldandó „filozófiai” probléma többek között az, hogy a természetes struktúrák nem pusztán egymásra helyezett rétegekből állnak.
Munkája mellett hogyan kapcsolódik ki, vannak-e hobbijai?
Mint említettem, a gyermekszívsebészet számomra inkább performing art és ezért a társművészetek hatalmas inspirációt adnak. Egy műtét olyan, mint egy színházi előadás, vagy koncert, amelyben minden szereplőnek fontos feladata van. A főszereplő (a beteg) „alakítása” a szólisták, a zenekar, a műszak összművészetén áll, vagy bukik. A család és a Társ nélkül sem megy. „Az emberélet gyönge dráma, csak egyszer adják, nincs több előadása” – ahogy Kosztolányi Moshi haikuját magyarította.
Mi az, amit a Semmelweis Egyetemnek köszönhet?
Egy átmeneti korban voltam diák a Semmelweis Egyetemen, amikor a nagy elődök már eltünedeztek, de az egyetem mai szellemisége még nem alakult ki. Mindez az én orvossá formálódásomban a mester-tanítvány kapcsolatok kialakítását jelentette. Hosszú fizikai távollétem Budapesttől nem szakította meg a kapcsolatot; az egyetem több munkacsoportjával működöm együtt, a Népegészségtani Intézetnek külső munkatársa is vagyok. Első aktív magyar orvosként Szingapúrban külön öröm volt számomra, hogy – Rosivall László professzor úr fáradozásának eredményeként – nemrégiben Semmelweis-szobrot avathattunk a Szingapúri Nemzeti Egyetemen, amely a 12. legjobb orvosi egyetem a világon. Ez, a pénzadományozó szobrát leszámítva a legelső szobor a campuson. A Semmelweis Egyetem nemzetközi elismertsége kiváló, az itteni egyetemi vezetőség tisztelettel tekint az otthoni eredményekre és az együttműködés elébe. Minthogy mindkét egyetem oktatója vagyok, ha tudok, teszek is érte, hogy mindez sikeres legyen.
Milyen jótanáccsal látná el a fiatal orvosokat és a jelenlegi hallgatókat?
A ma pályájukat kezdő orvosok sokkal nehezebb helyzetben vannak, mint mi voltunk a 80-as évek derekán. A korábbi hierarchikus, paternalista orvoslás ma már a múlté, és ez persze sok vonatkozásban nagyon jó. A beteg és az orvos: gyógyulást kereső és nyújtó ember kapcsolata köré azonban felépült az egészségügyi ipar, amely épp az – általa immár egészségügyi szolgáltatónak (healthcare providernek) titulált – orvost tekinti a rendszer leggyengébb elemének. Ugyanis még mindig az orvoson múlik, mely irányba tereli a beteget. Ha az orvos – mondjuk – egy adott szívproblémára gyógyszeres kezelést ajánl, akkor a gyógyszeripar, ha katéter-intervenciós eljárást, akkor az ebben érdekeltek, ha pedig szívműtétet javasol, akkor a sebészeti eszközöket és protéziseket gyártó cégek örülnek… Az egészségügyi ipar „jóléte” tehát nagyban attól függ, hogy az orvosi szobában folyó személyes találkozás mely irányban folytatódik. Ezért az ipar segítségül hívja a szakmai és hivatali regulátort, sőt a finanszírozót is, akik részletes útmutatók, vezérfonalak, tényeken alapuló orvoslás előírásainak segítségével próbálják kiegyenlíteni a helyzetet. Természetesen standardokra szükség van annak érdekében, hogy az ellátás színvonala a lehető legmagasabb, elérhető és megengedhető legyen; valamint független a személyes preferenciáktól. Az orvosok szerepének túlszabályozása és jogi felelősségük folyamatos fenyegetése azonban kiüresíti a beteg-orvos kapcsolatot. Mindezt csak erősíti az egyre fokozódó adminisztrációs teher. Az orvos a számítógép képernyőjével ül szemben és nem a beteggel. A specializáció folytán a beteg egy-egy testrészét kezeljük és nem az egész embert gyógyítjuk. Ahogy az orvoslásból orvostudomány és újabban egészségügyi szolgáltatás lesz, a medicinából fokozatosan eltűnik a gyógyítás öröme és szabadsága. Nem könnyű a mai fiatal orvosoknak, de, ha ezt a kettőt, az örömöt és szabadságot meg tudják találni a hivatásban, akkor van remény.
Alumni Igazgatóság
Fotó: dr. Király László
A cikket a Semmelweis Egyetem Kommunikációs Igazgatósága tette közzé.
