Meséljen, kérem, az egyetemi éveiről!
Sok szempontból a legizgalmasabb korszaka volt életemnek. A nyolcvanas évek vége, a kilencvenes évek eleje a kinyíló világot, a külföldi lehetőségeket jelentette. Az önállóvá válás éveiben a Szovjetuniótól kezdve az Egyesült Királyság, Németország és az Egyesült Államok korabeli lehetőségei szinte egyszerre nyíltak meg, már világútlevéllel Nyugat-Berlinbe mehettünk, tanultam még Leningrádban, dolgoztam Liverpoolban, gyakorlaton voltam a Cleveland Clinic-en, a magyar mellett három másik nyelven olvashattam irodalmat, az egyetemi melletti munkából évente egy-egy idegen nyelvű szakkönyvet vehettem már, egyszóval a rendszerváltás alatt az orvosi tanulmányok mentén igazi kozmopolitává váltam, a korabeli kelet és nyugat formálta a medicinához, az egészségügyi rendszerekhez való hozzáállásomat.
Miért döntött az orvosi hivatás mellett?
A mai napig nincs rá igazi magyarázat. Első és a jelenlegi helyzet alapján utolsó (hiszen egyik gyerekem se erre a pályára lép) generációs orvos vagyok. Nagyon korán, tulajdonképpen már 6-7 éves koromban orvos, és már bőven az érettségi előtt baleseti sebész szerettem volna lenni.
Miért épp a Semmelweis Egyetemet választotta?
Budapesten érettségiztem, a városban volt a baráti köröm és bár az első két évet Pécsen jártam, a harmadik évtől átiratkoztam a SOTE-ra. Az érettségi után egy évig (a sikertelen SOTE-felvételi után) a Honvéd Kórház baleseti sebészetén voltam műtősfiú, utána a második felvételim után már állami ösztöndíjjal Leningrádban kezdtem az orvosi tanulmányokat, onnan egy év után (az első szabad választásokat követő politikai felfordulásban megszűnő megállapodások miatt felmondott államközi szerződések okán) Pécsre kerültem, majd végre „hazaértem”.
Befolyásolta valaki ebben a döntésben? Volt esetleg példaképe?
Igazából nem volt. 14 éves koromtól bár szüleim támogatásával, de mégis a magam útját jártam, döntöttem, alakítottam a szakmai pályafutásomat. Később, az orvosi pályán már volt, akire felnéztem, aki motivált, de a diplomámig vezető úton egyedül mentem végig.
Medikus évei alatt történtek közül mi az, amire a mai napig szívesen gondol vissza?
Pécsett még hallhattam Szentágothai Jánost egyszer előadni. Elképesztő élmény volt. Az anatómiát imádtam, az volt az a tantárgy, amire ember jobban nem készülhetett fel. A tanulmányaim alatt egy tárgyból se éreztem azt, hogy ne lehetett volna még tanulni egy kicsit, az anatómiára viszont úgy mentem el, hogy a három kötetes anatómia könyvet betéve tudtam.
A szemészet szigorlaton majdnem az egész diplomám elment, az optika része rendben volt, de maga az egész tárgy annyira idegen volt tőlem, hogy kegyelemkettessel menekültem és már a SOTE-n, a Tömő utcában megkértek, hogy szemészettel eszem ágába ne jusson foglalkozni. (Nem is jutott, viszont a feleségem szemész szakorvos lett.) Élveztem a kórbonctant, forgott a gyomrom a bőrgyógyászaton, az oxyológia magával ragadott, nem szerettem a „főorvostan-hallgatókat” a női klinikán, szerettem viszont a III. Sz. Belklinikára járni a hegyre, és a III. Sz. Sebészeti Klinikára a Nagyvárad térre, ötödévben elkaptam egy közel fatális TBC-t a pulmonológián, a Korányi szanatóriumban feküdtem két és fél hónapot, azaz „felhasználói oldalról” is megtapasztaltam az egészségügyet; buliztunk a Rezső téren és a Tömő utcában, a János-kórház felé menet nyaranta be-bedobtunk egy fröccsöt a Retek utcában, szóval zajlott az élet, jó volt SOTE-snak lenni.
Mikor és hogyan döntötte el, hogy traumatológus (kézsebész) szakorvos lesz?
A traumatológia nagyon korán jött, őszintén nem emlékszem, miért. A mai napig megoldani szeretem a problémákat, nem agyalni rajtuk, teszem azt még egy labort megvárni a jövő héten. A traumatológia prompt döntéseket kívánt, élveztem minden percét a munkának. A kézsebészet irányába történő elindulásnál már volt, aki inspirált, Sántha Ernő tanár úr, Szarvas József főorvos és úgy en bloc a kézsebész szakmai műhely Székesfehérváron kifejezetten motiváló és támogató környezet volt. A mikrosebészet világa nagyon vonzott, sokáig jártam már egyetem alatt szabadidőben az OBSI kísérletes műtőjébe patkányokat operálni, a SOTE-n ötödévesként rektori pályázaton nyertem a kéz hajlítóinainak műtéti ellátásait taglaló pályamunkámmal, AO kurzusokat végeztem, akkor még nem volt ATLS Magyarországon, de már kacsintgattam a nyugati protokollok felé, fiatal orvosként 1998-ban saját költségen már Vancouverbe utaztam az IFSSH (Nemzetközi Kézsebész Társaság) világkongresszusára, az első saját „tudományos” előadásom a nervus medianus motoros ágának variációiról szólt. Szóval visszatekintve azt gondolom, hogy egy tisztességes és egészséges szakmai fejlődés, afféle evolúció stációja lett a traumatológus és kézsebész szakvizsga.
Mentőorvosként milyen tapasztalatokat szerzett?
A mentőzés szintén a problémamegoldó és a proaktív karakteremből indulhatott ki szerintem. Ötödéves medikusként megfertőzött, a mentőzés a választott kórházi szakvizsgák mellett a mai napig meghatározó része az életemnek, folyamatosan csináltam, sőt, tulajdonképpen mára – még ha egy sajátos formája is – már csak ez maradt, az operálást sok éve abbahagytam.
Van ezek közül olyan, amiket ma is tud kamatoztatni?
A prehospitális környezetben hozott prompt döntések, a helyzetfelismerő képesség, a rövid idő alatt limitált információkon alapuló döntési képesség a mai mindennapi, üzleti életemben, cégvezetői rutinomban is bizton állítom, hogy segítségemre van.
Hogyan került bele a hazai és a nemzetközi légimentés szakmába?
1997 táján kezdtem, afféle „tojáshéj-a-fenéken” pályakezdő szakorvos-jelöltként helikopteren is dolgozni. 2001-ben már éreztem, hogy az akkori rendszer nem volt igazán hatékony, majd egy 2002-es, több hónapos bécsi traumatológus ösztöndíj alatt megismertem az osztrák légimentés alapjait, mindennapjait is. Ebből született egy légimentési koncepció, ami persze akkor még senkit nem érdekelt, ám 2005-ben, kormányzati felkérésre mandátumot kaptam az akkori légimentési rendszer átalakítására, megújítására. Ennek a munkának lett az eredménye a ma is működő, mára már szinte minden magyar állampolgár által ismert sárga helikoptereket használó új, modern légimentési rendszer. Az elmélet alapok megírása és lefektetése után 2011-ig építettem és vezettem Magyar Légimentő Nonprofit Kft.-t. 2011 és 2015 között, az állami rendszerből történő eltávolításom után már nem mentem vissza a műtőasztalhoz, hanem maradtam az egészségügyi repülés területén. Éveken keresztül dolgoztam külföldön különböző légimentési, légi betegszállítási projektekben, Dubaitól Koszovón át Nürnbergig, volt irodám Londonban, Milánóban, közben bejártam a világot és készítettem elő a ma már mindennapos munkát adó, magyar bejegyzésű, de a nemzetközi piacon dolgozó TrustAir Aviation nevű, légi betegszállítással foglalkozó céget. 2021-ben pedig az EHAC (Európai Légimentő Bizottság) elnökségi tagjává választottak. Egyszóval a fent említett lineáris és szakmai evolúció ismét működött, a baleseti sebész és kézsebész szakvizsgák után a légimentésben eltöltött idestova több mint 25 év újabb mindennapi munkát és szakmai sikereket hozott.
Ön szerint kikből válhat jó traumatológus, légimentő egészségügyi szakember? Milyen kompetenciák elengedhetetlenek ehhez?
Nagyon sok kiváló traumatológus és légimentő kollégát ismerek itthon és külföldön. A korábban említett döntési képesség persze önmagában nem elég, komoly szakmai alapok, folyamatos továbbképzés szükséges, hogy az ember éveken keresztül magas szinten teljesítsen. Én szerencsés vagyok, hisz az élet újabb és újabb lehetőségeket adott, amikkel élni tudtam. Ma már tudom, hogy a traumatológiában kiégtem, több mint tíz év után nem okozott már annyi örömöt egy újabb boka- vagy combnyaktörés megoperálása, mint szerettem volna, de lehetőséget kaptam egy másik területen kiteljesedni és mertem váltani. Hidakat nem szabad felégetni, de merni kell új útra lépni. Az üzleti életben elengedhetetlen a benchmark, a versenytársak figyelése, a best practice megismerése. Akkor tudunk viszont igazán eredményesen haladni, ha képesek vagyunk a sokszor külföldi legjobb gyakorlatot a hazai viszonyokhoz adaptálva, kissé átalakítva meghonosítani, hiszen nem lehet mindenki például Karikó Katalin, aki valami originálisat, valami merőben újat hozott létre.
Tanulmányai, munkája alatt volt hobbija?
Sport, sport és sport. A két végéről égetett gyertyaként élt élet, a havi 14 éjszakázással megspékelt fő és mellékállás, az éveken keresztül havi 300-350 órányi orvosi munka egyenes út a kiégéshez, a szellemi és fizikai elhasználódáshoz. A sport ebben segít, kikapcsol és feltölt. Volt, hogy a székesfehérvári délutáni trauma szakrendelésre három óra velencei-tavi szörfözésből estem be vizes hajjal.
Mit adott Önnek a Semmelweis Egyetem?
A ’90-es években, SOTE-s diákként még nem éreztük, hogy mekkora dolog volt oda járni. Utólag, már nemzetközi karrierrel a hátam mögött kezdett leesni, hogy sok helyen a világban a SOTE neve nem csak egy a sok egyetem közül. Hogy Németországban automatikusan nyíltak bizonyos ajtók előttünk, hogy Kos szigetén görög, vagy éppen Miamiban egy izraeli kolléga tört magyarsággal szól vissza, amikor kiderül, hogy hol végeztem és lám, ők is ott szerezték a diplomájukat. Egyszóval a nemzetköziség miatt a név bizony világszerte ismert, az ott kapott alapok pedig kiválóak voltak ahhoz, hogy én magam is nemzetközi karriert fussak be. Sok évig nem jártam az egyetemen, de tavaly, a Nyári Egyetem programjai kapcsán megfordultam ott és lenyűgözöttek a Tűzoltó utcai elméleti tömb adottságai, a fejlesztések látványa, az Üllői 26. belső eleganciája és méltósága.
Milyen jótanácsokkal látná el a jelenlegi egyetemi hallgatóságot?
Ma orvosi pályára lépni különös bátorság és felelősség. A magyar egészségügy és egészségpolitika általános állapota kérdéseket vet fel, amire sokszor a legegyszerűbb válasz a külföldi munkavállalás és emigrálás. Ám ne feledjék, a jelen hallgatói a jövő orvosai lesznek, akikre számítanak az itt maradók. Legyenek bátrak a tanulmányok alatt kérdezni, az időtökért minőségi oktatást kérni és elvárni, éljetek a külföldi lehetőségekkel is, de ne feledjék: valakinek az önök után jövőket is tanítani kell, azok pedig önök lehetnek, önök lesznek majd. A tanáraik ne feltörekvő konkurenciát lássanak önökben, hanem az új korosztályt, aki majd pont tőlük fogja átvenni a stafétát. Ennek szellemében járjanak nyitott szemmel, lássanak világot, bontsák a még nyomokban fellelhető feudális struktúrát, építsenek olyan egészségügyi rendszert, betegellátást, amire Semmelweis is büszke lenne.
Alumni Igazgatóság
A cikket a Semmelweis Egyetem Kommunikációs Igazgatósága tette közzé.
