A megfelelő gyógyszeradagolási forma a terápia sikerének fontos előfeltétele, melynek kapcsán egyre több figyelem irányul a páciens preferenciáira. A betegközpontú hatóanyagleadás révén ugyanis nagymértékben növelhető a gyógyszerek tolerálhatósága, illetve hatékonysága. A betegegyüttműködés mára a gyógyszerfejlesztés egyik alapvető célkitűzésévé vált, a farmakokinetika optimálása mellett – hangsúlyozta előadásában dr. Antal István.
Az innovatív gyógyszertechnológiai megoldások elmondása szerint tevékeny szerepet játszanak ebben. Hihetetlenül komplex szerkezetű termékek jelentek meg, melyek a hatóanyag-felszabadulás mechanizmusának minél hatékonyabb szabályozására törekednek. Az ilyen gyógyszeradagolási formák alkalmazása terén sokkal nagyobb körültekintésre van szükség. Az előállítási költségek ugyan magasabbak, a terápia költsége azonban végső soron csökken, hisz kevesebb a mellékhatás, a készítmény pedig jóval hatékonyabb – emelte ki a dékán.
Az adagolási formák története kapcsán elmondta: már az ókorban felismerték, hogy az oldott molekulák jobb hatásfokot érnek el. Az első lágy pirula kifejlesztése 1884-re tehető; William E. Upjohn nevéhez fűződik, akinek gyógyszergyára úttörő kutatási központnak számított akkoriban. A klasszikus tabletták és injekciók alternatívájaként 1952-ben került forgalomba az első retard kapszula, melyben apró cukorgömbökre vitték fel a hatóanyagot, majd polimer réteggel vonták be azt, hogy időben elnyújtsák a hatóanyag felszabadulását.
A biohasznosíthatóság fogalma az 1960-as években jelent meg; a nyolcvanas években kerültek forgalomba az első transzdermális tapaszok, illetve a különleges szerkezetű, módosított hatóanyag-leadásra képes ozmotikus tabletták. Ennek kapcsán dr. Antal István emlékeztetett arra, hogy szisztémás készítmények esetén különösen fontos a hatóanyag-felszabadulás szabályozása. Példaként említette az új generációs nifepidin tartalmú készítményeket, melyek 1989-ben kerültek forgalomba és igazi kasszasikernek bizonyultak, jócskán megelőzve a hagyományos technológiával készült termékeket. Nyújtott hatóanyag-leadású gyógyszer esetén ugyanis ez a vérnyomáscsökkentő egyenletes vérszintet biztosít, melynek köszönhetően kevesebb a zavaró mellékhatás – fogalmazott.
A következő mérföldkövet a nanohordozó rendszerek jelentették, melyek a kilencvenes években terjedtek el annak köszönhetően, hogy a gyógyszeripar képessé vált segítségükkel a sejteken belülre juttatni a kívánt hatóanyagot. Az első igazi áttörés az úgynevezett lopakodó liposzóma volt; az elnevezés arra utal, hogy a készítmény külső felszínére egy olyan bevonat kerül, melynek révén a szervezet immunrendszere nem betolakodóként könyveli el azt, így a hatóanyag célzottan az érintett területen tud felszabadulni.
A gyógyszeradagolási formák innovációi az inhalációs készítmények, illetve inzulinadagolók terén is forradalmi változást indítottak el. 2017-ben jelent meg a szenzoros tabletta, mely egy mikroáramkör révén jelzi a bevételt az orvos, a gyógyszerész illetve a gondviselő számára, nagymértékben megkönnyítve ezzel a terápiát. A legfontosabb tartalmi összetevő továbbra is a hatóanyag, az adagolási forma azonban egyre fontosabb szerepet kap, hisz sok múlhat rajta – hangsúlyozta a dékán.
Az innovatív gyógyszeradagolási formák fejlesztése kapcsán dr. Antal István az ozmotikus tabletták egyedi mechanizmusára is kitért előadásában. A hatóanyag fokozatos adagolását itt egy speciális, kétrétegű szerkezettel oldják meg, melyet szemipermeábilis (részlegesen áteresztő) burok vesz körül. Az alsó réteg a víz beáramlását követően megduzzad, és belső vezérlő egységként szinte programozott sebességgel, egyenletes ütemben szabadítja fel a hatóanyagot.
A betegközpontú gyógyszeradagolási formák kapcsán dr. Antal István emlékeztetett arra: az összetétel, technológiai felépítés, illetve alkalmazhatóság megtervezésekor a hatékonyságon illetve tolerálhatóságon túl ma már a beteg különleges igényeinek is meg kell felelni. Fontos szempont, hogy az adott készítmény kényelmesen bevehető legyen, ne legyen kellemetlen ízű, illetve külleme alapján egy idős beteg is fel tudja ismerni.
A páciens érdeke az, hogy a gyógyszerelés ne zavarja az életminőségét és napi tevékenységét – az orvos érdeke viszont az, hogy a beteg betartsa a gyógyszerelés szigorú rendjét és előírásait. Az együttműködés hiányának meglepően komoly anyagi vonzata van, az Egyesült Államokban például az egészségügyi kiadások 13 százalékát ez emészti fel – hangsúlyozta.
A fentieknek megfelelően az adagolóeszközökben is dinamikus fejlődés látható. Az inhalátoroknál megjelent például a digitális számláló, egyre elterjedtebbek a különböző autoinjektorok, vagy a Braille-írás a csomagoláson. Az orrpumpák új, tartósítószermentes generációja egy fejlettebb adagoló-mechanizmus révén 2-3 hónapig is használható felbontás után az eddigi egy hét helyett. A zselatin kapszulahéjak mellett megjelent egy cellulóz származék, amely nemcsak vallási illetve vegetáriánus okokból lehet jobb választás, hanem a hatóanyag-felszabadulás szempontjából is megbízhatóbb – sorolta az eredményeket dr. Antal István, hozzátéve: az adagolási formák intenzív fejlődése olyan lehetőségeket teremt, melyeket érdemes kihasználni, hisz a gyógyszertechnológia feladata, hogy javítson a hatóanyag tolerálhatóságán, illetve hatásosságán.
Az előadásról készült videó visszanézhető az egyetem YouTube csatornáján.
Az előadás diasora ide kattintva tekinthető meg.
Dr. Antal István 1987-ben végzett a Semmelweis Egyetemen gyógyszerészként. Ezt követően fél évet töltött a Richter Gedeon gyógyszergyárban, majd megkezdte doktori kutatómunkáját. 1992-ben gyógyszertechnológus, szakgyógyszerész képesítést szerzett. 1995-től a Gyógyszerészeti Intézet adjunktusa, később egyetemi docense, 2014-től igazgatója. 2019 óta egyetemi tanár, 2020 júliusában pedig a Gyógyszerésztudományi Kar dékánjává nevezték ki. Fő kutatási területei a gyógyszertechnológia, a betegközpontú gyógyszerformák tervezése és matematikai modellezése, a kísérlettervezés, valamint a biofarmácia. Kilencven publikációja jelent meg nemzetközi folyóiratokban; két könyv társszerzője, emellett öt szabadalomban társfeltaláló.
Kiss Viktória
Fotó: Kovács Attila – Semmelweis Egyetem (illusztráció)
A cikket a Semmelweis Egyetem Kommunikációs Igazgatósága tette közzé.
