Dr. Verebély Tibor családjában az orvosi hivatás évszázados tradíció, a gyógyítás mestersége apáról fiúra szállt. A család orvosi ágának alapítója Verebély József, Trencsén vármegye fősebésze, aki részt vett a szabadságharcban, majd fogságba esett, és hónapokig az ausztriai Kufsteinben raboskodott. „A történet szerint ükapámat az menekítette meg a fogságból, hogy meggyógyította a börtönigazgató súlyos beteg feleségét, ezért személyesen az igazgató kérvényezte Ferenc Józsefnél a szabadon bocsájtását” – idézi fel a professzor a Generációk az egyetemen cikksorozatunk keretében adott interjúban.
A sebész szakma a következő generációt is magával ragadta: József fia, Verebély László már Budapesten, a Balassa János által vezetett egyetemi sebészeti klinikán kezdett dolgozni, később pedig a Stefánia Szegénygyermek-kórház konziliáriusa lett, ahol kisebb beavatkozásokat, korrekciós műtétek végzett gyermekeken. A századfordulón fia, Verebély Tibor vette át tőle a stafétát, a fiatal orvosból az évek alatt a magyar sebészet egyik kiemelkedő egyénisége vált. Kutatásokat folytatott a lép, a gyomor, a hasnyálmirigy és a daganatok sebészeti vonatkozásaival kapcsolatban, széles körű elméleti és gyakorlati munkásságát bizonyítja több mint 300 tudományos műve. 1919-től egyetemi tanár, később az I. Sz. Sebészeti Klinika igazgatója, két ízben pedig a Semmelweis Egyetem rektoraként tevékenykedett. „A nagyapának fontos szerepe volt abban is, hogy az 1900-as évek elején Magyarországon, a világon szinte elsőként, megalakulhatott az önálló gyermeksebészeti osztály: ő ajánlotta Bókay János figyelmébe Koós Aurélt, aki később az osztály vezetője lett” – meséli Verebély Tibor.
A gyógyítás hivatását az ük, a déd és a nagyapám után édesapám is továbbvitte, felmenőit követve általános sebész lett. Egyetemi tanársegédként dolgozott az orvosi egyetemen, majd a háborút követően a Budai Irgalmasrendi Kórház főorvosaként folytatta pályafutását. Számomra ő volt az igazi példakép, mesteremnek tekintettem rá, és valódi szakmai közösség alakult ki közöttünk
– fogalmazott. Bár az édesapát büszkeséggel töltötte el, hogy fiából sebész lett, soha semmilyen nyomást nem gyakorolt rá a pályaválasztással kapcsolatban. Mint az egyetemi tanár elmondta, fiatalon fel sem merült benne, hogy továbbvigye a családi tradíciót.
„Agykutató szerettem volna lenni, úgy éreztem, ebben a tudományágban megőrizhetek valamit a matematika iránti vonzalmamból, ezért az egyetem első négy évében Szentágothai professzor mellett agykutatással foglalkoztam” – tette hozzá. Dr. Verebély Tibor csak később, az egyetem végén ébredt rá, hogy alkatilag nem alkalmas kutatónak, sokkal inkább a gyors, azonnali eredmények motiválják. „A végzés után egy véletlennek köszönhetően a sebészetre kerültem, és ott rádöbbentem arra, hogy ez olyan kábítószer, amitől nagyon hamar függővé lehet válni” – állítja. A gyermeksebészet iránt csak évtizedekkel később kezdett érdeklődni, amire szakmai fejlődésének következő lépcsőfokaként tekintett, de arról, hogy felmenői tevékenykedtek a szakmában, sőt, a hazai gyermeksebészet fejlődéséhez is jelentősen hozzájárultak, mit sem tudott. Csak néhány évvel ezelőtt a Magyar Sebész Társaság Balassa János emlékelőadására készülve, a feldolgozott forrásokból derült ki számára, hogy az általa is választott pálya meghonosításában és intézményesítésében az elődei is részt vettek. Verebély Tibor hozzáteszi, évek óta az I. Sz. Gyermekgyógyászati Klinikán dolgozott már, amikor a Tűzoltó utcai épület padlásáról előkerültek a klinika mecénásainak listáját jegyző márványtáblák, rajta nagyapja nevével.
Mint fogalmazott, kétségtelenül büszkeség egy ötgenerációs orvosdinasztia tagjának lenni, fiatalon mégis állandó lelki nyomás alatt élt, hiszen szeretett volna megfelelni a szakmai, családi elvárásoknak és önmagának egyaránt. Sebészeti szakvizsgájára három amerikai könyvet megtanult, az első oldaltól az utolsóig. „Amikor felkészültem a szakvizsgámra, szóltam az édesapámnak, hogy akkor én most szeretnék írni egy sebészeti tankönyvet, mire ő rám nézett, és azt mondta: talán majd negyven év múlva”– idézi fel a professzor, majd hozzáteszi: bármilyen kacifántos út vezetett is idáig, a gyermeksebészet a szenvedélye lett. Véleménye szerint ebben a szakmában az a legizgalmasabb, hogy sokkal szélesebb a spektruma, mint az általános sebészetnek. „A tragédiákba a kollégáimmal együtt mindig kicsit belehalunk, de a sikerek kárpótlásként szolgálnak mindenért” – fogalmaz.
Jelenleg úgy tűnik, a családi tradíció dr. Verebély Tiborral megszakad, hat gyermeke közül egyikük sem választotta az orvosi pályát. A professor emeritus azonban nem szomorú emiatt: „Az orvosdinasztiáknak előbb utóbb végük kell legyen.”
Haszon-Nagy Zsófia
Fotó: Kovács Attila – Semmelweis Egyetem
A Generációk az egyetemen című, a 250-es jubileumi év alkalmából indított cikksorozatunkban olyan egyetemi polgárokat mutatunk be, akik egyetemünk nagyjainak leszármazottai, illetve olyan családtagokat, akiket a Semmelweis Egyetem is összeköt, és a családban generációról generációra öröklődik az orvos-, egészségtudományi hivatás. Cikksorozatunkat a 250. jubileumi tanévben is folytatjuk. A cikksorozat további részei megtekinthetők a Semmelweis 250 jubileumi honlapon.
A cikket a Semmelweis Egyetem Kommunikációs Igazgatósága tette közzé.
