Életének 95. évében örökre eltávozott közülünk Gláz Edit professzor asszony, a hazai klinikai endokrinológia kiemelkedő egyénisége. Gláz Edit Budapesten született, 1926. szeptember 8-án. Iskoláit Budapesten végezte, orvosi diplomáját 1950-ben szerezte meg. Orvostanhallgatóként bekapcsolódott a Kórélettani Intézet munkájába, ahol egy életre elköteleződött a tudományos munka iránt. 1951-1959 között a III. sz. Belgyógyászati Klinikán dolgozott, majd általa egész életében szeretett és nagyrabecsült főnöke, Gömöri Pál hívására az Egyetem II. sz. Belgyógyászati Klinikájára került. Belgyógyászatból 1954-ben, endokrinológiából 1980-ban szerzett szakképesítést.
Tudományos tevékenységének középpontjában kezdetektől az 1953-ban azonosított új hormon, az aldoszteron megismerése állt. A folyamatosan fejlődő laboratóriumi technikákat nem csak befogadta, hanem folyamatosan továbbfejlesztette és az 1970-80-as években hazánk legkorszerűbb szteroid laboratóriumát alakította ki a II. Belgyógyászati Klinikán. Bár szakmai érdeklődésének középpontjában mindvégig az aldoszteronnal kapcsolatos klinikai kutatások álltak, tanítványaival együtt a klinikai endokrinológia számos területén fejtett ki nemzetközileg is elismert aktivitást, úgymint a só- és vízháztartás zavarainak, a mellékvesekéreg betegségeinek és a hypophysis daganatoknak a területén.
Gláz Edit klinikai tevékenysége messze túllépte laboratóriumának határait. Nevéhez fűződik a Semmelweis Orvostudományi Egyetem II. sz. Belgyógyászati Klinika endokrin részlegének kialakítása. Az experimentális és klinikai endokrin laboratóriumon kívül megszervezte az endokrin fekvőbeteg-ellátást és a járóbetegrendelést. Az endokrin munkacsoportot 1996-ig vezette, amikoris azt tanítványának, Rácz Károly professzornak adta át.
1971-ben adta ki a Pergamon Press és az Akadémiai Kiadó a Vecsei Pál professzorral közösen írt Aldoszteron c. monográfiát, amely abban az időben a nemzetközi irodalomban is egyedülálló volt. 1981-ben jelent meg az általa szerkesztett kétkötetes Klinikai Endokrinologia c. kézikönyv, ami két évtizeden át a magyar endokrinológia bibliája volt.
Gláz professzor intenzív kollaborációt épített ki a legnevesebb hazai sebészeti központokkal a mellékvese daganatok és a hypophysis-adenomák kezelése céljából. 1986-ban megkapta a Munka Érdemrend Ezüst fokozatát, 1995-ben Semmelweis Éremmel tüntették ki. Tizenhat éven át volt a Magyar Endokrinológiai és Anyagcsere Társaság vezetőségi tagja, 2004-ben elnyerte a Társaság legmagasabb kitüntetését, a Magyar Endokrinológiáért Emlékérmet.
Gláz Edit professzor asszony, mindaddig, amíg csak erővel és energiával bírta, folytatta a betegek gyógyítását. A klinikai orvostudomány az endokrinológia iránti elkötelezettségével, betegszeretetével örökre példát mutatott az őt körülvevő kollégáinak, munkatársainak és az egész magyar orvostársadalomnak.
Professzor asszony, nyugodjék békében!
Dr. Tóth Miklós, egyetemi tanár, Belgyógyászati és Onkológiai Klinika
„Az aldosteron és a vele összefüggő Conn-szindróma iránt fiatal orvosként támadt fel az érdeklődésem – meséli – 1955-ben írták le ezt a hormont, és a felfedezésének módja ragadott meg. A primer hyperaldosteronismus elsőként leírt esetében, amelyet Jerome Conn közölt, a betegséget féloldali aldoszteront termelő mellékvese adenoma okozta. Ma már a mineralokortikoid-hypertonia számos formája ismert. Akkoriban nem volt még róla semmilyen publikáció, a világon mindössze két három ilyen esetről tudtak. Miután nem volt ismeretes a magasvérnyomás eredete, ez egy új lehetőséget nyitott bizonyos típusú hypertoniás kóros-állapotok kezelésére. Az első Conn-betegünk, s vele meghatározó sikerélményem, 56-ban volt- amikor még a III-as Belklinikán dolgoztam. Egy évvel a hormon felfedezése után egy 15 éves kislányt hoztak be a szülei phaeochromocytomára gondolva. Az apja orvos volt, a mamája az én középiskolai osztályfőnököm. Mint fiatal osztályos orvos pár napi vizsgálat után felvetettem, hogy a gyermek tünetei nem utalnak phaeochromocytomára, hanem a pár hete publikált Conn syndromára az extrem hypokalemia alapján. Nem akarták elfogadni egy ilyen fiatal orvosnak a feltételezését, mert e kórkép még nem volt közismert ebben az időben. Nem voltak még ebben az időben olyan direct hormon meghatározások, amivel a Conn-betegség tényét bizonyítani lehetett. A beteg vizeletének az extractumát kellett adrenalectomiás patkányoknak injectálni és patkányok gyűjtött vizeletének a Na/K hányados változásával lehetett igazolni a beteg hypermineralocorticismusát A betegséget a mellékvese jóindulatú daganata okozza, extrém magas vérnyomással, súlyos életveszélyes káliumszint csökkenéssel jár, és akkoriban gyógyszeres kezelése nem volt, de azért megfelelően lehetett kezelni e kórképet a kóros aldosteront – termelő mellékvese adenoma műtéti eltávolításával. A szülők azonban nem hitték el nekem, hogy a gyerek Conn-betegségben szenved, és hazavitték. Egy év múlva a főnököm, dr. Gömöri Pál professzor úr, aki felügyelő tanár volt a Belklinikán, azzal jött vissza, hogy mit gondolok, kit talált ott? Ezt a kislányt, akit agyvérzéssel hoztak be, teljes bénulással! Akkorra már voltak fejlettebb módszereink ennek a hormonnak a meghatározására. A pontos diagnózis ismeretében 1959-ben rábeszéltem a szülőket, hogy vigyék ki Svédországba és operáltassák meg. Ők belátták, hogy itt végül csak radikális megoldás segíthet, engedtek a rábeszélésemnek, kivitték, megoperáltatták és a gyerek teljesen meggyógyult. Svédországban igazolták, hogy helyes volt a diagnózisom. A műtét után teljesen regenerálódott. Ez akkoriban egyenlő volt a csodával. Ma már nagymama, hat unokája van, és ma is néha bejön hozzám.”
Forrás: Semmelweis Egyetem újság 2012. április 23-i szám.
A cikket a Semmelweis Egyetem Kommunikációs Igazgatósága tette közzé.
